Nem a terítő teszi az ünnepet

Két éve nagy családi ebéd volt nálunk, emlékszem, kicsi baba mellett is mindennek a helyén kellett lenni. Sok finom étel, napokkal előtte már készülődés, előre megtervezve minden lépés. Hiszem, nagy feladatoknál a tervezés minden alapja. Percre pontosan tartottam magam, aztán korábban megérkeztek a nővéremék, amikor még porszívóztam, és ez berobbantott egy szikrát. Pár percre rá, előttük szóváltásba kerültem a gyerekem apjával, és mindketten kiborultunk a megfelelési vágy súlya alatt. Szerencsére akkor gyorsan lehiggadtunk, és csak most, két évvel az eset után látom tisztán, akkor ott mi is történt. Mert tökéletes állapotban akartam a vendégeket fogadni, az ünnep varázsát attól reméltem, hogy ha majd mindennel elkészülök, leülhetek, és élvezhetem annak a munkának a gyümölcsét, amit már napokkal előtte belepakoltam. Büszke voltam magamra, hogy meg tudtam csinálni, a pici mellett is. És azt akartam, ők is érezzék: ezek nagy dolgok. Hogy elismerjék az erőm, az akaratom, hogy elég jó legyek a szemükben. Akkor nagyon vágytam rá, hogy ezt jelezzék vissza. Úgy kellett a jó szó: olyan kevés adatott belőle.

A nők a háztartásért felelősek, és annak minden terhe természetesen rájuk hárul. Ünnepek alatt is, előtt is és közben is. Fájdalmas és valós állapot, hogy amit természetesnek tartunk, annak az értékét egy idő után nem tudjuk megbecsülni.

Minden karácsonyi szépen terített asztalnál épp ezért érdemes lenne átgondolni, hogy az a nő és férfi, aki fáradozott az étellel, a szépen, személyre szóló ajándékokkal, mikor volt utoljára elismerve, jutalmazva, valóban látva.

Ki mondta neki, őszintén, hogy hihetetlenül ügyes, hogy mennyi minden terhet képes megtartani és elviselni, és ki kérdezi meg, hogy kér-e egy kávét a fáradozásaiért?

Idén ezt kellene meglátni: az elfáradt, sokszor túlterhelt anyákat, feleségeket, párokat. Mindkét fél igyekezetét értékelni, de legalább elismerni. Hangosan, őszintén. Köszönetet mondani. Mert a karácsony attól lesz varázslatos, nem a tökéletes adventi koszorútól, hanem azoktól a személyektől, akik a háttérmunkát végzik, rendületlenül.

S hogy visszatérjek a saját történetemhez: természetesen, mikor a család megette az ebédet, és ki-ki máshol elnyújtózva pihent a ház különböző sarkaiban, nem számított ez már, hogy a frissen felmosott padlóra ételmaradék került, és mindenhol is csomagolópapír volt szétdobálva, vagy az, hogy rendetlenség volt a házban. Nem emlékszem, valaki értékelte-e a frissen mosott ablakokat, de azt tudom, este végtelenül jó érzés szállt meg, mikor mindenki hazament.

Arra emlékszem, hogy a vendégség alatt többször odajöttek a testvéreim, és éreztették velem az igyekezetem valódi értékét. S hogy ez volt az utolsó előtti olyan karácsonyunk, ahol még anyukám otthon lakott.