Nagyon utálják egymást

Vegyük a novemberi eseményeket. Matúš Šutaj Eštok belügyminiszter és Peter Pellegrini is a nyilvánosság előtt kritizálja Robert Ficót, aki diákokkal veszik össze és trollkodik, mélyebb egyeztetés nélkül levált egy miniszterelnök-helyettest, valamint külsős és belsős politikai szereplőket fenyeget. Mi történik itt? A választás előtt nem ezt a káoszt ígérték. Ráadásul amit látunk, az csak a jéghegy csúcsa.

Maga Fico egy egész kampányt épített a stabilitás és a nyugalom jelszavaira. A Smer-vezető első három kormánya viszonylag komolyabb konfliktusok nélkül elirányította az országot, miközben a szerepeket világosan leosztották. Fico helyezkedett bele a vezéri pozícióba, megkérdőjelezhetetlen döntéseket hozott, minden kormánytag tisztában volt a helyével és a dolgával.

A Kuciak-gyilkosság után azonban felborult a megszokott hierarchia. Jött Pellegrini, majd a jobboldal és a teljes káosz. Igor Matovič bárkivel összeveszett, ha rossz napja volt, az utódai közül Rudolf Hegernek tekintélye nem volt, Ódor Lajosnak pedig bármiféle politikai ereje ahhoz, hogy megteremtse a stabilitás illúzióját. Nem csoda, hogy a Fico idején tapasztalt rend nosztalgikus érzése visszahozta a választókat a Smerhez és a Hlashoz.

Mostanára világosan látszik, hogy ennek a Fico-kormánynak a kiszámíthatóság és stabilitás terén nincs sok köze az elődjeihez. Két miniszter (Samuel Migaľ és Rudolf Huliak) csak azért marad a posztján, mert nem ülhetnek a parlamentben. Šutaj Eštok alkalmatlan a második legnagyobb koalíciós párt vezetésére, de nincs helyette jobb, a Hlas pedig bátortalanul próbálja keresni a Smertől különálló hangját. Az SNS gyakorlatilag vegetál: Andrej Danko néha nagyokat mond (de egyre kevesebbszer), Tomáš Taraba és Martina Šimkovičová pedig miniszterként azt tesz, amit szeretne – függetlenül a párttól. Pellegrini látva a felméréseket a saját, jól felfogott érdekében államfőként úgy tesz a kommunikációs katasztrófa láttán, mintha köze sem lenne az egész társasághoz.

A kormányfőnek egyelőre nem sikerült hatékony választ adnia arra, miként kezelje a sok engedetlen koalíciós partnert: teljesen szokatlan érzés lehet a számára, hogy karrierje során először nem számít megfellebbezhetetlen autoritásnak. Fico a tavalyi kormányválság idején még megpróbálkozott azzal, hogy kivonja magát az eseményekből, és nézze, ahogy a Hlas és az SNS a saját szakadárjaival veszekedik, de hamar kiderült: Danko és Šutaj Eštok is alkalmatlan a frakciója menedzselésére. A kormányfő így jobb híján keménykedik, és szimbolikus pofonokat osztogat a saját partnereinek, a választókat pedig a külföldi kultúrharcos témák átvételével igyekszik legalább részben megnyugtatni.

Fico külön problémája, hogy ennél stabilabb kormánya nem lesz: a közvélemény-kutatások alapján csak az SNS-nél még kezelhetetlenebb Republikával lenne minimális esélye a kormányalakításra. Egy bizonytalan jobb jövőért cserébe azonban nem érdemes buktatni a koalíciót. Az egyedüli reménye, hogy a lakosság nem felejtette el a 2020-as évek elejének jobboldali káoszát, ez azonban önmagában semmilyen okot nem ad a reménykedésre. Pusztán a másik oldal alkalmatlanságával kampányolva nem lehet nyerni.