Mit mondott a szakállas?

Két napja még szidta Trumpot? Ma már sajnálja. Tegnap keményen odaszóltam a NATO-nak? Szerintem félreértés volt. Holnap pedig újabb kijelentések, majd újabb korrekciók. Ki figyeli ezt még? Talán a sajtógyakornokok. Talán a hivatásos „fact-checkerek”, de nekik legalább ez a szakmájuk, pénzt kapnak érte.

A közönség? A választó? Ő már rég lemondott arról, hogy megértse, melyik politikus mit akart mondani valójában. Elég, ha emlékszik: „valami volt a Trumpról meg Muskról”. Nem is az mondta, hanem a szakállas! De nem az a szakállas, hanem amaz, aki múltkor a YouTube-on is beszélt, tudod...

Egy nap alatt átrohan a bolygón hír, a komment, a sajnálkozás, a magyarázkodás, a „rosszul fogalmaztam”, a „kiforgatták a szavaimat”, a „kiragadták a szövegkörnyezetből.” Aztán jön az újabb kör. Mint egy unalmas és végtelenített idővonal a közösségi médiában... Csak még annál is unalmasabb.

De ha már senki nem követi, kinek szól ez az egész? A PR-osoknak? A párttársaknak? A sajtónak? Vagy csak a saját belső hangjuknak, amely szerint „ma is mondani kellett valamit”?

Volt egy idős kollégám, Fero Chmela. Innen üdvözlöm, ha még él. A 2010 előtti éveket tapostuk, ő pedig azt találta mondani, hogy a politika nem jó másra azon kívül, hogy az embernek legyen miről beszélnie, miközben várja a buszt. Milyen felelőtlen szarkasztikus alibizmus, gondoltam. Ha mindenki így állna hozzá, soha nem változna semmi – dicsértem a saját véleményem – magamnak. Hetvenéves lehetett akkor, én talán huszonhárom. 

Lehet, hogy a közönség nem figyel, de a gépezet megy tovább. A politikai kommunikáció olyan lett, mint egy rossz rádió: néha érteni, néha recseg, de azért bekapcsoljuk, ha már van. Régebben még illett elhinni, hogy van értelme, mert komoly dolog – most már ez sem kötelező.

Talán jobb is így. Legalább nem kell tudni, mit mondott Musk tegnap. Se Trump. Se akárki. Mert holnap úgyis mást mondanak. Legfeljebb bocsánatot kérnek érte. Hisz rendes emberek. De csak addig, míg el nem hisszük, hogy mégsem.

Közben lehet, hogy nem is nekünk szól ez. Hanem nekik. Hogy ne legyen csend. Hogy beszéljen valaki. Mert ha csend lenne, talán még észrevennénk valamit.