Minden elveszett! Búcsú nélkül távoztak

Amikor a filmekben rendőrös autós üldözést látunk, tudjuk, hogy kamerák követik az ámokfutót. Tudjuk, hogy a végzetes baleset csak a felvett több száz jelenet egyike. Ebben az esetben azonban valódi volt a gyorshajtó, és valódi volt az őt megfékezni próbáló rendőrautó, mint ahogy a 49 éves anya és apa is, aki teljesen ártatlanul került ebbe a helyzetbe. Esélyük sem volt kitérni a frontális ütközés, a hatalmas sebességgel rájuk zúduló veszedelem elől.

Halálos kimenetelű balesetekből az utóbbi időben egyre több van, és a rendőrség, a tűzoltóság figyelmeztetésül valósággal elárasztja elrettentő fotókkal a közösségi oldalakat. Mélységesen megrendítő, ahogy napok óta gyászolja a vágsellyei pedagógusok és tanítványok közössége a művészeti alapiskola kedvelt tanárnőjét. Sokunkba belénk vésődtek annak a rendőrnek a szavai, aki fontosnak tartotta a tragédiát követően név nélkül leírni, mit élt át, amikor közölnie kellett a két szülő tragédiáját a hatéves és a tizenhat éves gyerekeikkel. Nem ítélkezett, nem is teheti a még folyamatban lévő vizsgálatok miatt. Megrendülten írt arról, milyen iszonyúan nehéz két gyerekkel közölni, hogy soha többé nem térnek már haza a szüleik. A kisebbik gyermek őszinte reakciója: „Ez azt jelenti, hogy már sosem mesél nekem?”

Egy konkrét család, egy közösség vesztesége gondolkodásra késztethet bennünket. Nem elég szidalmazni az állítólagos elkövetőt, de kevésnek bizonyulhat ilyenkor a részvétnyilvánítás is. Az egyik pedagógus kolléga részletekbe menő pszichológiai tanácsokat adott azoknak a tanítóknak, nagyszülőknek, idősebb testvéreknek, akiknek fel kell dolgozniuk a gyászfolyamatban a közeli családtag elvesztését. Mindemellett biztosította az érintetteket arról is, hogy nincsenek egyedül ebben a kilátástalan helyzetben. Nagyítólencse alá kerülnek a gyász során az utolsó elköszönések, az utolsó simítások és mondatok. Mert a közös élményekből és ezekből az utolsó percekből építhető fel az örökre távozó folyamatos „jelenléte” az életünkben. Minden elinduláskor, minden szerencsés hazaérkezéskor mondjuk el nekik, a hozzánk legközelebb állóknak, mennyire fontosak számunkra. Békéljünk meg önmagunkkal, értékeljünk minden egyes napot, hogy mások szilárd támaszai legyünk, amikor erre szükségük van. Mit mondhattak egymásnak reggel búcsúzáskor? Milyen volt az utolsó ölelés, amelyről senki sem tudta, hogy nem lesz már ilyen? A forró nyári napok gondtalanságában is gondoljunk azokra, akik most úgy érzik, minden végleg elveszett. Vigyázzunk egymásra!