Mihail Solohov, a „pornográf” író

Azt minden szocialista országból kiutazó turista vagy akár hivatalos kiküldött tudta egészen a Gorbacsov-korszakig, hogy hazatéréskor a határőrök és a fináncok ádázul felforgatják csomagját: nincs-e nála Playboy vagy más, meztelen hölgyeket ábrázoló lap. Ez még az emigráns és valóban a szocializmussal szemben ellenséges álláspontot képviselő könyveknél is jobban érdekelte a fogdmegeket. És, persze, irgalmatlanul elkobozták az ilyen kiadványokat. A szovjet rendszer rengeteg érthetetlen, irracionális dolgot produkált, úgymond, a szocialista ideológia, a rend, az erkölcs védelmében. A cenzúra nemcsak az eszmei vétkekre vadászott, hanem az erotikus, ne adj’ isten pornográf jelenetek is kitartó érdeklődésének célpontjai voltak. Felsőbb, sőt – mint kiderült nemrég – legfelsőbb utasításra. Tulajdonképpen logikusan: ha a rendszer általában álszent volt (mondjuk: békeharcot hirdetett Sztálin, és közben a harmadik világháborúra készült), miért éppen ezen a területen ne lett volna szigorúbb. Az egyik moszkvai tévéadó nemrég dokumentumfilmet sugárzott a Nobel-díjas, de szinte teljesen elfelejtett Mihail Solohovról, aki kora ifjúságának lázongása és valóban forradalmi szellemisége után, a sztálini intenciókat messze túlteljesítő udvaronc lett. ĺrói tragédiájának az egyik, ha nem a legfontosabb oka ez lett. Aki azért időnként emlékezett arra, hogy valaha mégis tehetséges és író volt. Ilyenkor azonban haladéktalanul megzabolázták a főnökök. Nemcsak Sztálin, de még Brezsnyev is. Természetesen a kolhozok szervezését ábrázoló Feltört ugar, úgy általában, tetszett a hatalomnak. Néhány részletének olvastán azonban ugyancsak csóválták a fejüket, például amikor kiderül, hogy a kozákok nem anynyira önkéntesen léptek a közös gazdálkodás útjára, hanem fegyveres erőszakkal kényszerítették őket. Solohov ravasz ember volt: ezúttal sem A csendes Don bátorsága támadt fel benne, hanem egyszerűen „megzenésítette” Sztálin ismert cikkét, az Akiknek a siker a fejükbe szállt címűt, amelyben az újabb polgárháború kitörésétől tartó vezér némi visszafogottságra intette a szervezőket. Solohov azonban nem tudta, hogy amit szabad Sztálinnak, azt neki nem. ĺgy történhetett meg, hogy „pornográf íróként” szedték le róla a keresztvizet, mivel a Feltört ugar filmváltozatának egyik jelenetében egy buja természetű szereplője, Ljusa kombinéban, természetesen jó hosszúban és semmiképpen sem átlátszóban, húzza fel a harisnyáját.

Roj Medvegyev, a legjobb orosz történészek egyike, Sztálin, Hruscsov és Brezsnyev életrajzírója kommentálta ezt az eseményt. Azt is elmondotta, hogy Solohov semmit nem értett az egészből. De hozzátette ehhez, hogy a prüdéria, az álszentség még sokáig a szovjet társadalom egyik különleges ismertetőjele volt, amellyel – az általános erőszak mindennapos megnyilvánulásai mellett – még külön megrendszabályozhatták az embereket. Medvegyev szerint az egész Szovjetunióban ketten kaptak engedélyt arra, hogy előfizessenek a Playboyra. Mindenki más számára ez tiltott és büntetendő cselekmény volt. És érdekes a két engedélyezett előfizető személye. Az egyik Pjotr Kapica, Nobel-díjas fizikus volt. Szerette a nőket. És már Sztálin bukása után, de még Hruscsov hatalomra kerülése előtt az ország akkori első emberének, Georgij Malenkovnak azzal indokolta kérelmét, hogy nem képes az atomfizika ügyeivel foglalkozni, ha nem láthat közben meztelen nőket. És mivel az atombombára szükség volt – az engedélyt megkapta. A másik előfizetőnek nem lehetett ilyen világpolitikai érve. Az orosz világirodalmi folyóirat, az Inosztrannaja Lityeratura főszerkesztője, a cinikus sztálinista, Alekszandr Csakovszkij azt közölte a főnökeivel, hogy a Playboy sok és értékes irodalmat közöl (ez igaz), tehát a folyóirat szerkesztőségének múlhatatlanul szüksége van megismerésére. Megkapta az engedélyt az előfizetésre, azzal a feltétellel, hogy a példány megérkezése után a meztelen hölgyeket ábrázoló fotókat kivágja a lapból, és a munkatársak csak a szöveges részt vehetik kezükbe. A képeket az éber és erkölcsös Csakovszkij nézegette.

Az álszentség, a prüdéria áthatotta a társadalmat. A rendszer ellenfeleit is. Már az Egyesült Államokban élve, az orosz emigráns irodalom egyik legkiválóbb egyénisége, Szergej Dovlatov a nyolcvanas években – az amerikai viszonyokban még teljesen járatlanul – azzal próbált némi pénzhez jutni, hogy elhatározta: Orosz Playboy címmel lapot ad ki. Társaival együtt elindult egy szexboltba, hogy mielőtt a szerkesztéshez látnának, megtekintsék a mintának kiválasztott folyóirat egy példányát, valamint egyéb, valóban pornókiadványokat, mert addig ilyenekhez nem jutottak hozzá. Dovlatov ekkor már túl volt három házasságon, ezért nem alaptalanul nőfaló hírében állt. És felháborodott: ez a nők meggyalázása – kiáltotta, és futva távozott a boltból, az eladók pedig furcsálkodva nézték a hatalmas termetű, filmsztár kinézetű oroszt... Nem is lett semmi az Orosz Playboyból.

Pontosabban: a Playboy már régen megjelenik Moszkvában, oroszul is. Az veszi, akinek pénze van rá. Azonban bizonyára többen veszik már kézbe manapság, mint „a pornográf Solohovot”. Ami pedig a pornográfiát illeti: napjaink egyik legsikeresebb és – tegyem hozzá – legnagyobb botrányokat kiváltó orosz írója Vlagyimir Szorokin, akinek legutóbbi regénye, a már tíz nyelvre lefordított A kék szalonna az egész szovjet rendszert amolyan szexpartiként írja le, egyebek között részletezve Sztálin és Hruscsov, természetesen általa kitalált homoszexuális viszonyát. Mondhatnánk: ennyit ér, ha az írókat megrendszabályozzák vagy ha a cenzúrával „népneveltek”.