Miért kopik el Kelet-Európa?

Az alapprobléma az, hogy az elmúlt harminc év még csak nem is javított ezen a jelenségen. A demográfusok a 90-es években, ha nem is voltak hurráoptimisták, valahol abban reménykedtek, hogy a volt keleti blokk országaiban a születések száma – mint amolyan jóléti, testi-lelki pozitivitást jelző mutató – eléri legalább a reprodukciós arányt, vagyis amikor a születések és halálozások száma nagyjából kiegyenlítődik, és a társadalom struktúrája úgy-ahogy megszilárdul. Hát ez nem igazán jött össze. Szociológusok több szempontból is vizsgálják a probléma okát, amit többen abban vélnek felfedezni, hogy a 21. század szokásai, a szexuális, a társas élet és családtervezés, jobban mondva a család nem tervezés terén történt változások akasztják meg a társadalmi reprodukciót. Mindeközben a világ szegényebb sarkaiban pont az ellenkezője tapasztalható. Afrika és a muszlim világ sokasodik, a globális felmelegedés és a háborúk okozta migráció hatása pedig megkongatta a vészharangot elsősorban Európa populistáinál. 

Tény és való, hogy az unióban van egy elhibázott migrációs politika, amit kezeletlen sebként takargatnak. Ugyanakkor én még hiszek az európai kultúra túlélési ösztönében. Itt, Kelet-Európában, ami soha nem volt a migrációs mozgások célállomása, viszont egy másik vész húzza be a kéziféket a születések terén. Nem az a jóléti elkényelmesedés, mint Japánban, bár populisták szeretik ezt harsogni. Én inkább a társadalmi depresszióra gondolok. 

Az elmúlt harminc év, különösen Szlovákiában, nem hozott kiemelkedő fejlődést, még a lépést sem igazán tudjuk tartani a tőlünk nyugatabbra levő szomszédokkal. Sem technológiai, sem gazdasági, sem társadalomszervezési téren. A populista politika pedig nem érti, hogy a hazaszeretetre épülő propaganda miért nem gerjeszti be a szülési ösztönt. Nem értik, hogy a ma húszévesei miért nem tervezik a jövőjüket kis „hazánkban”, és ha kell, inkább koldulnak Bécsben, csak kiszakadjanak ebből a tespedt egyhangúságból. Kelet-Európát szépen lassan leuralták az oligarchák és a velük szövetséges politika. A fejlődés pedig, ami ugyan jelen van, olyan lassú, hogy senkinek sincs már türelme harminc évet várni valamire, ami talán meg sem történik. 

Harminc évig, egy generáción keresztül játszhatta a politika, hogy a demokráciát hogyan lehet kifordítani és kleptokráciává formálni. Egy generáció hitét mérgezték meg. Most pedig homofób törvényekkel próbálják bizonygatni, hogy értik a társadalmat. 

A reménytelenség és kilátástalanság nem szexi, és nem ösztönzi az embert arra, hogy gyökeret verjen. A táska – valakinél képletesen, valakinél szó szerint – folyton be van pakolva, és készek vagyunk inkább továbbállni és magunk is vendégmunkássá válni Nyugaton. A lokálpatriotizmus jó, de jóllakni nem lehet vele.