Mérce és kompromisszum

Bugár Bélának igaza van abban, hogy véleményt nem egyetlen körülmény, hanem az egész folyamat ismeretében illik kialakítani. Daniel Lipšic lapzártánk előtt vonta vissza tervezetét – akkor úgy tűnt, „csak” a bizottsági 3/5-ös többség miatt. Később a tárca szerkesztőségünkbe is eljuttatott állásfoglalásából a következő derült ki: a Koalíciós Tanács 2003. december 1-jei csesztei ülésén megegyezett, a törvény érvényesítéséhez a szakbizottságban a jelenlévők egyszerű többségének beleegyezése, a plénumban pedig 76 voks kelljen. Ezt az összes kormánypárt aláírta. Lipšic tehát a csesztei megállapodás megszegésével is indokolta döntését, a pénteken megjelent jegyzet pedig nem támaszkodhatott csak egy szerda esti információra. Lapunk a törvény előkészítését kezdettől szem előtt tartotta. Beszámoltunk a halogatásokról, a politikailag elfogadható változat hosszas kereséséről, a Roman Vavrík-féle csoport ténykedéséről és arról, hogy a Lipšic-féle törvény-előkészítő bizottság utolsó üléseire a polgári szervezetek jogászait már nem hívták meg, később se egyeztettek velük, pedig ők igazán szigorú törvényt szorgalmaztak. Játék a szavakkal, hogy az ellenzék megértően fogadta Lipšic döntését, vagy örült. Tény: a koalíció negatívan, az ellenzék pozitívan nyilatkozott. Ez utóbbi bizonnyal politikai tőkét akar(t) kovácsolni az ügyből, és jól jött neki, hogy nem kellett színt vallani. De mi a helyzet a koalícióval? Az SDKÚ-nak és az ANO-nak vajon nem az lett volna a jó megoldás, ha olyan törvényről kell szavazni, melyben a 3/5-ös többség szerepel? Talán nem azért háborodtak-e fel, mert kárba veszett a Vavrík-féle csoport munkája? A további félreértések elkerülése végett hangsúlyozom: az MKP kijelentette, a módosított és a módosítás nélküli változatot is kész volt megszavazni. Ami pedig a számokat illeti: meggyőződésem szerint egyetlen szavazatnak is van súlya – biztosan találnánk történelmi példákat. De nem kell messzire menni: nem került volna kisebbségbe a kormány, ha nem egy szavazaton múlik Ján Mojžiš leváltása. „Csak” Šimko igenje hiányzott az NBÚ-igazgató menesztéséhez, és mindenre képes volt a kormányfő emiatt az egy voks miatt! Egyetértek, hogy az egy szavazaton múló többség törékeny, ezért a legátláthatóbb megoldás az lenne, ha az ülések nyilvánosak lennének. Az egyes szavazatok fontosságáról és arról, a politikusok szerint az adott pillanatban mi az elérhető maximum, lehet vitatkozni, a nehezen megszületett eredménnyel pedig esetenként meg lehet békélni. Ettől függetlenül létezhet egyfajta társadalmi igény is, és nem biztos, hogy a mércét az elért kompromisszumokhoz kell igazítani. Az, hogy a politikusok megütik-e a választópolgárok által felállított mércét, pedig a választásokkor szokott kiderülni.