Méltatlanul tálalt halál

Évekkel ezelőtt történt Budapesten, amikor épp ügyeletes voltam egy kollégiumban, hogy hajnali két órakor füst áradt ki az egyik emeleti szobából. Lélekszakadva hívtuk a tűzoltókat, és közben mentettük a menthetőt. A lángokat nem tudtuk eloltani, de mindenkit felköltöttünk és kitelepítettünk az udvarra. A tűzoltóknak még hírük-hamvuk sem volt, de már megjelentek a paparazzik, és folyamatosan kattogtattak. Húsz perc is eltelt, míg a tűzoltók is megérkeztek, és alig egy óra alatt megfékezték a lángokat. A szoba kiégett, az ott lakó lány, akinek mindene ott veszett, halkan sírdogált a folyosó sarkában. Másnap az egyik, ma már nem létező szennylap öles betűkkel hirdette az eseményt; kiégett a kollégium egyik szobája, több fényképet is mellé-kelve fuldokló diákokról, megspékelve egy pikánsnak tetsző szöveggel: a csinos doktornő láttára többen is rosszul lettek. ĺzléstelennek és visszataszítónak tartottuk a szöveget, de jogi lépéseket nem tettünk.

Ez a történet jutott az eszembe, amikor egy másik bulvárlap a minap címlapon hozta a budapesti tragédiát a szerencsétlenül járt német orvostanhallgatóról, aki a Szabadság hídon vetett véget az életének. A képen a fiú véres képe, kitört lábbal, szétloccsant fejjel. A fiú szemét „szemérmesen” eltakarták, ezzel letudva mindenféle személyiségjogi formulákat.

Döbbenten állok a történtek fölött, s nem tudom eldönteni, hogy a megdöbbenésem vagy a dühöm nagyobb-e. Vajon meddig lehet még elmenni büntetlenül az emberi méltóság sárba tiprásakor? Mikor lesz ismét fontos a történet, amely e mérhetetlen tragédia mögött rejtőzik. Ki fogja azt megírni? Vagy elég egy véres emberi test, s mi szenvtelenül pergetjük tovább a mindennapjainkat? Vajon hol a határ, s hol kezdődik az emberi méltóság?