Megosztottság ellen való áfium

Több mint két hete viszonylag nagyobb hatású interjút adott a Partizánnak Kassai Lajos lovas íjász. Másodízben tette ezt meg, s már emiatt is figyelemre méltó a döntése. Annak mélyén ugyanis nem az egyszerű és egyszeri interjúalkalom leledzik, hanem valami más.

Kassai az interjú 25. percének környékén arról beszélt a kimondottan baloldali pártállású és meleg Gulyás Mártonnak, hogy „a probléma gyökerét” alapvetően nem a közösségek szembenállása jelenti. A fő gond: hogy ezek a csoportok nem ismerik egymást, „nincs valódi tapasztalatuk” egymásról. A lovas íjász ekkor arra emlékeztetett, hogy ő maga pont emiatt hívta meg a házába Gulyást egy vacsorára, majd egy üveg borra, mert „a személyes kapcsolat egy csomó dolgot felülír”.

„Attól a pillanattól kezdve, hogy ismerjük egymást, [minket] olyan nagy hazugságokkal nem lehet megvezetni. Ott arathat sikereket a propaganda, ahol olyan közösségeket tudnak egymásnak feszíteni, akinek valódi tudása és tapasztalata nincs a másikról” – hangzik az egyik kulcsmondat. Végül még szimpátia és empátia között is különbséget tesz – ugyanis szerinte a „másik” sosem lesz rokonszenves, de attól még egyet lehet érteni vele.

Mint mindenkor, most is patikamérlegezhetünk (magam például a szimpátiáról kicsit máshogy gondolkodom), de Kassai Lajosnak alapvetően igaza van. Gondoljuk csak el a mai közéletet olyan kocsikerékként, amelynek a kerékagya a (párt)politika. A küllők meg mi magunk vagyunk, ám anélkül, hogy azt egy abroncs összefogná. Meredezhetünk, amerre akarunk, kapcsolódásunk csakis a központon keresztül jön létre – ám csak közvetve és annak felügyeletével. Ha azonban közvetlen kapcsolódást keresünk, tehetünk magasról arra, hogy mi van középen – az utat másmerre, egymáson át kell keresnünk.

A virtualizálódó, töredezett világunkban az ilyesmiket még jobban érdemes megfontolnunk, mint bármikor korábban. Még akkor is, ha ez nem általános gyógyír... Nagyon könnyedén elképzelhető ugyanis az olyan vacsorameghívás is, amelynek a végén a felek még ferdébb szemmel néznek egymásra, mint annak előtte. Van ilyen, valóban. Néha egyenesen szükséges, hogy így alakuljon.

Próbálkozni azonban érdemes. Ehhez azonban el kell hagynunk a „diktált” témákat és azok „szótárait”, hogy gondolkodni, valamint ismerkedni akaró egyénekként közelítsünk egymáshoz. Mert lehet, hogy a miniszterelnök személyében, a háború kérdésében vagy másban nem értünk egyet, de elképzelhető, hogy egyébiránt számtalan közös témát találunk. Mindenkinek vannak őszinte örömei és félelmei, összetett múltja és jövőbeli reményei. A politika meg... Akár szeretjük az adott kurzust, akár nem, így is, úgy is a puszta tárgyai leszünk. Nincs az a „reprezentáció”, ami pótolni tudja ember és ember találkozását.