Megmenthető volt a Monarchia?

A XX. század első másfél évtizedében liberálisok és szociáldemokraták, sőt maga a trónörökös, Ferenc Ferdinánd is reális alternatívaként elemezte, hogy a Habsburg-birodalom valamilyen formában fenntartható. Ez akkortájt a felismert válságból való kiútkeresés volt. A Habsburgok (többek között a trónörökös, de utóda, Károly, nem különben) lényegében azzal próbálkozott, hogy az osztrák–magyar kettős monarchiában a szláv népességnek, amely már a lakosság többségét jelentette, komoly jogokat biztosítanak, például a dualizmusból legyen trializmus. A legradikálisabb osztrák szociáldemokrata, Otto Bauer, a közös államiság megőrzésének lehetőségét abban látta, ha a nemzetiségek oktatási, kulturális ügyeik intézésére, illetve nyelvi identitásuk megőrzésére széles körű autonómiát kaphattak volna. Megjegyzendő, hogy a jogvárományos nemzetiségek között szerepeltek természetesen a csehek, a horvátok, a szerbek, de az olaszok és az ukránok is, sőt a magyar országrészben élő németek, ám hiányoztak a szlovákok. Különben ez a tervezet, amely akkoriban figyelemreméltóbb visszhangot keltett a polgárosult Európában, mint a Habsburg-próbálkozások, amelyekre a magyar nemesség előjogaira féltékenyen vigyázó gróf Tisza Istvánon kívül senki rá sem hederített – óvakodott attól, hogy a magyarok és a nemzetiségek viszonyát akár távolról is megbolygassa. A boldog békeidők szimbólumává lett Ferenc József halála után azonban világossá vált, hogy a monarchia felbomlása elkerülhetetlen. És amikor bekövetkezett – utána már minden reformtervezet legfeljebb a szerző ábrándjait tükrözte.

Mi tehát az oka annak, hogy idestova száz esztendővel később, de a közbeeső időben nem különben, újra meg újra felidézték ezeket a plánumokat? Sőt a napokban arról is olvashattuk a Habsburg-ház egyik tagjának nyilatkozatát, hogy elképzelhetőnek tartja Ausztriában a megreformált monarchia visszaállítását... Milan Hodža emigrációban született tervezetét a közép-európai egyesült államokról csak a legutóbbi időben fedezték fel újra, és nem hallgatják el Winston Churchill ki nem dolgozott ötletét arról, hogy Nyugat-Európa és akkori szövetségese, a Szovjetunió között mégiscsak jó lenne (tegyem hozzá: a brit birodalom számára feltétlenül) a monarchia romjain épült, de már polgárosult ütközőállam. Churchill, persze, pontosan tudta, hogy Sztálin nem lelkesedik az ilyen ötletekért, és egyáltalán nem mellesleg mindketten aláírták azt a papírfecnit, amelyen százalékos arányban rögzítették e köztes területeken kialakítandó nagyhatalmi érdekérvényesítési lehetőségeket. Viszont az angol biztatás, noha minden reális alap híján, semmibe sem kerülő ösztönzést adhatott azoknak a polgári politikusoknak, akik az érintett országokban a szovjetektől független, nyugatbarát politikát akartak volna folytatni. Manapság pedig ebben a térségben – éppen az EU-kötöttségek okán – bármilyen új államalakulat létrejötte elképzelhetetlen, mert zavarná annak a gazdasági és politikai szervezetnek a fejlődési tendenciáit, amelynek éppen tagjai lettünk. Nem szólva arról, hogy az unió minden egyes esetben a lehető leghatározottabban kiáll az egyéni jogok érdekében, ám fölöttébb tétova, ha a kollektív nemzetiségi jogokat emlegetik.

Megkockáztatom: a rohamosan növekvő értelmiségi történelmi érdeklődés, a monarchia világának sűrű felidézése (amelyben a domináns a vitathatatlan gazdasági fejlődés bizonyítása, de mára már szinte említetlen és említhetetlen a nyomor-feudális társadalmi állapotok és a nemzetiségi elnyomás hiteles képe) – egy bizonyos nosztalgia megnyilvánulása. Volt hajdan egy közép-, sőt nagyhatalom a Duna mentén, amelynek szava számított a világpolitikában. Voltak derék vagy csupán kevésbé derék politikusok, akik megpróbálták átmenteni a középkori államalakulatot a kapitalizmus világába. A becsületes politikusok közé tartozott Jászi Oszkár, a reakciós gondolkozású típust pedig Ferenc Ferdinánd testesítette meg. Eddig tartanak a történeti tények. A nosztalgikus érzelmek akkor lendülnek mozgásba, amikor a Habsburg-birodalom bukását valamiféle összeesküvés gyászos eredményeként tüntetik fel, amelynek – egyebek között – egyenes következménye lett IV. Károly király magyarországi trónfosztása. Amelyet – ezek a tények – egyáltalán nem mellesleg Horthy Miklós javaslatára gróf Bethlen István indítványozott a budapesti nemzetgyűlésnek. Egy magyarországi publicista pedig azon szörnyülködött, hogy „az osztrák nép elárulta császárát”, amikor a köztársasági államforma mellett döntött. És az is a nosztalgia világába tartozik, ha az egykori föderációs terveket valakik úgy kezelik, mint Trianon alternatíváját. Nem volt ilyen választási esély. Sajnos. Ez a nosztalgia nem annyira esetlen, mint a birodalom túléléséről szőtt álmok, de a realitásokhoz a világon semmi köze nincsen.

A realitásokra alapozott nemzeti jövőkép – szükségszerűség. A nosztalgiák akkor is ellentétesek a valósággal, ha netán liberális színezetűek.