Meddig bővíthető az Unió

Ha ezekre a kérdésekre válaszolni tudunk – pontosabban „Európa” képes lesz válaszolni rájuk –sokkal könnyebben meg lehet ítélni Törökország és bármilyen más, csatlakozásra aspiráló ország kérelmét is. Vegyük tehát először az európai identitás kérdését: mint sok más probléma esetében, a válasz most is az ideológiához, politikai nézőponthoz és a politikai hovatartozáshoz köthető. Ennek alapján – természetesen nagyon leegyszerűsítve – elmondható, hogy az európai kereszténydemokrata és konzervatív irányzatokhoz tartozók inkább a vallási, történelmi és kulturális alapokra építkező Európa-kép felé hajlanak. Ennek szintén leegyszerűsített, kicsit radikálisabb formája az „Európa, mint keresztény klub” meghatározás, amely esetében a kereszténység nem csupán vallási tényezőként szerepel, hanem mint fontos kulturális, társadalmi és történelmi faktor. Ha ezt a meghatározást vesszük alapul, akkor az Európai Unió már csaknem elérte legnagyobb lehetséges kiterjedésének végső határát, a következő bővítés sokkal kisebb mértékű lehet. Ennek alapján még fel lehetne venni Horvátországot és néhány balkáni országot, de Törökországot semmiképp, és Ukrajnát sem. Ha konkrét, és európai szinten a legjelentősebb pártokat akarnánk az említett nézőpont mellé sorolni, legkézenfekvőbb a németországi CDU-t és bajor testvérpártját, a CSU-t megemlíteni. Nem lehet tagadni azt sem, hogy nagy hatással volt a szlovákiai jobbközép pártok álláspontjára. Természetesen ez nem az egyetlen fontos Európa-koncepció. Ismét csak nagy adag egyszerűsítéssel elmondható, hogy a liberális, de még inkább a szocialista, baloldali pártok az Európa-koncepció szélesebb értelmezését preferálják. Ennek alapján sokkal kisebb súllyal esnek latba az úgynevezett civilizációs tényezők. Ezeknél a feltételek tejesítése nem annak kérdése, hogy az adott állam lakossága mely „civilizációs körbe született bele”, tehát nem olyan tényezők, amelyek alapvetően megváltoztathatatlanok. Olyan tényezőkre és kérdésekre figyelnek, amelyek szintjét alapvetően az adott állam befolyásolhatja. Ide tartoznak például a gazdasági fejlettség szintje vagy az emberi jogok és a demokrácia helyzete, stabilitása. Konkrétabban ez azt jelenti, hogy az Európai Unióba akárki beléphet, aki teljesíteni tudja a csatlakozás politikai, gazdasági és „emberi jogi” feltételeit. Ennek alapján, ha például Törökország képes teljesíteni az úgynevezett koppenhágai kritériumokat, elméletileg nem lehet probléma a csatalakozása. Hosszú távon ez elvezethetne Ukrajna belépéséhez, sőt perspektivikusan akár a Dél-Kaukázus országai, Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán is bízhatnának az EU-tagságban.

Van egy tagállam, amelynek álláspontja sokkal inkább a pragmatikus számításokon és érdekeken alapszik, amin nem lehet csodálkozni: Nagy-Britannia. A britek mindig is meg szerették volna akadályozni, hogy az Európai Unióból valamiféle túlbürokratizált, az egyes tagállamok szuverenitását a minimálisan szükségestől csak egy kicsit is jobban korlátozó „kontinentális szörny” váljék. Ennek fényében kell vizsgálnunk a britek Törökország csatlakozásával kapcsolatban álláspontját is. Ha az EU felveszi Törökországot, az Unió sokkal heterogénebb lesz a jelenleginél, ráadásul egy viszonylag pro-atlanti országgal bővül, amelynek stratégiai kapcsolatai vannak az Egyesült Államokkal – csakúgy, mint Nagy-Britanniának. A török belépéssel tehát London elméletileg két legyet üthet egy csapásra: az egyik, hogy Ankara csatlakozása esetén valószínűleg nehezebb lesz tovább centralizálni az Uniót, a másik pedig, hogy szereznek még egy nagyon erős szövetségest atlanti kül- és biztonságpolitikájuk támogatásához. Ez megerősíthetné az EU-n belül meglévő brit–olasz–közép-európai, erős atlanti elkötelezettségű tengelyt a francia–német „euroautonomista” irányzattal szemben (ezért is ódzkodnak például a török csatlakozástól a franciák) és segíthet Londonnak az „atlanti vonalon” tartani az európai kül- és biztonságpolitikát.

Ezek tehát azok a tényezők, amelyek az ideológia és a politika szintjén nagyon komolyan befolyásolják az Unió lehetséges bővítését. Tény azonban, hogy valahol léteznie kell egy határnak, amelynek elérésekor a tagállamok vezetői kimondják: ennyi volt, tovább nem bővül az EU. Ha ugyanis nem teszik meg ezt, fölöslegesen terhelik meg kapcsolataikat a szomszédos országokkal, és ködösítésre fecsérlik azokat az energiákat, amelyeket a partnerség megerősítésére lehetne fordítani. Természetesen az is fontos, hogy definiáljuk, definiálják, mit is jelent a gyakorlatban a „partnerség” vagy a „stratégiai partnerség”. Ez utóbbit egyébként többen Törökországnak szeretnék felkínálni a csatlakozás elfogadható alternatívájaként, csak egy probléma van: senki nem tudja, mit jelent, azon kívül, hogy nagyon jól hangzik. Törökország „csatlakozása” vagy „nem-csatlakozása” mindenképpen vízválasztó lesz: ha Ankara csatlakozik, hosszabb távon senki nem tarthatja vissza Ukrajnát vagy a kaukázusi államokat, természetesen, ha geopolitikai fejlődésük nem sodorja őket vissza az orosz érdekszférába. Ha azonban egyértelműen és végleg elutasítják a törökök belépését, az azt jelenti, hogy elérkezett az említett határ, amelyen túl már néhány balkáni ország kivételével nem bővül tovább az Unió.

A szerző külpolitikai elemző