Kínzás vagy terrorizmus?

Szinte már sajnálkozva: mi azért vagyunk, hogy megvédjünk titeket, kiszolgáltatott, békés állampolgárokat, ilyen a munkánk, tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha nem is tudnátok az egészről. Nem sejtenétek, hogy nyugodt álmotoknak mi az ára, de ezek az izgága újságírók addig turkálnak a szemétben, míg előbányásznak mindenféle fotókat, iratokat, és akkor magyarázkodnunk kell.

Mocskos munka az álomőrzés, embert próbáló, véres feladat.

A kérdés persze, amely szerint a terrorizmust választjuk-e, vagy a kínzásokat, éppen azért kiemelten szemét és minősítetten aljas, mert be akar vonni minket a játékba. Azzal operál, hogy a biztonságáért mindenre képes, alulinformált csürhe, akik mi vagyunk, megadja a lelki felhatalmazást (a ténylegest már megkapták a kínzók a felettes szervektől), mintegy utólag is legitimálva emberek pórázon vonszolását, levizelését és egyéb módokon történő megalázását. Mi majd felsóhajtunk, és kelletlenül bár, de visszafordulunk rántott húsunkhoz, és némileg gondterhelten folytatjuk a félbehagyott ebédet.

Hát igen, sóhajtunk fel, mégiscsak jobb egy kis kínzás, mint a terrorizmus, szentesítsük a célt, de aztán nem akarunk tudni róla, legyenek szívesek az illetékesek az újságírókat is elintézni, mert a kínzás csak akkor elfogadható módszer, ha nem kell a reggeli kávé mellett olvasni róla.

A világ legnagyobb hatalmával rendelkező államának vezetői sorra csődöt mondanak. Bill Clinton képtelen volt a farkának parancsolni, George W. pedig a katonáinak. Elképzelhetetlen horderejű döntések összpontosulnak olyan emberek kezében, akik egy emelt szintű, de alapfokú morális vizsgán simán elbuknának. Vezetők, de nem rendelkeznek azokkal a vezetői képességekkel, amelyek már a törzsi társadalmakban alapkövetelményeknek számítottak.

Eközben az amerikai katona mítosza is lenullázódik. Lehetetlen nem felismerni a párhuzamot a felszabadított iraki nép és egykori önmagunk között, a Vörös Hadsereg és az amerikai felszabadítók között, csak a kérdés változott azóta: fasizmus vagy kínzás? Tisztában vagyok a különbségekkel, de ezeket lenullázza egyetlen fénykép, egyetlen ilyen simulékony náci modorban feltett kérdés: kínzás vagy terrorizmus? Nincs ilyen kérdés, vagy ha mégis, sürgősen másik bolygót keresek. Kínzás vagy rák? Kínzás vagy bűnözés? Kínzás vagy szemetelés? Kínzás vagy kátyús utak? Egy súlyosan beteg elme felvetései.

Én azok közé tartozom, akik fontosnak tartják az amerikai jelenlétet Irakban, hiszem, hogy a kivonulás elhamarkodott, elhibázott döntés lenne, hasonlóképpen a ruandai ENSZ-szökéshez, amelynek következtében az elképesztő népirtás kiteljesedett. Úgy gondolom, ott kell maradni, míg lesz kinek átadni a hatalmat, és valamelyest lecsillapodik a helyzet, de ha érveket kell ehhez találnom, egyre kellemetlenebb helyzetben vagyok.

Tudom, a Ki Irakból! parancs totális káoszt, elhúzódó polgárháborút és elképzelhetetlen mennyiségű szenvedést okozna, ráadásul további frusztrációkat az egyik, diadalittas nyilatkozatokat a másik oldalon. A kivonulás valóban ráerősítene a terroristák egójára, ráadásul nem oldana meg semmit. De otthagyni ezeket az embereket, akik a hatalmat azonnal lefordítják a testnedvek és az ember alatti ösztönök nyelvére, nos, erre sem mondhatok tiszta szívből igent.

Visszafordulok a rántott húsomhoz, és azt hazudom magamnak, hogy majd az idő megoldja ezt is valahogy.

A szerző a Magyar Hírlap munkatársa