Kár érte, kiváló ünnep volt

Ahol éltem, felnőttem, nagyon sokáig csak március 15. volt. Klasszikus, kokárdás, petőfis, kossuthos, a 12 ponttal, a pesti ifjakkal, ahogy kell. Mikor aztán egyszer valamiért megjelent az első ’56-os megemlékezés, még mindig ifjúi fejjel nem értettem, pedig akkorra már hallottam róla, de igazán csak az első beharangozott megemlékezést követően olvastam utána, mi is volt ’56.

Egy darabig jártam is aztán a nagy „közösségi” megemlékezésekre, felraktam a kokárdát, akárhova is sodort a sors Kassától Prágáig. Volt időszak, amikor jó volt ezt átélni. Hogy úgy gondolunk ezekre a hősökre, akik valóban harcoltak, akik valóban bátrak voltak, és valóban volt mit veszteniük; mint ikonokra, akik átélték a szabadság vágyát, majd mikor érezték, hogy ezt a vágyat beléjük fojtja a hatalom, akkor felemelték a hangjukat.

Az ’56-os generációban még volt spiritusz. Ezt a hatalom nagyon ügyesen gyomlálta ki az emberekből az ezt követő jó harminc év alatt, de ami igazán szomorú, hogy a vasfüggöny leomlását követő harminc év már nem hozta vissza ezt a szellemiséget. A belenyugvás lett az alapbeállításunk, utoljára a netadó elleni tüntetés vitt 1 millió embert az utcára.

A politika meg szépen lassan felfalta ezeket az ünnepeinket határon innen és túl is. Mert mikor hallott bárki aktuálpolitikai áthallások nélküli március 15-ei beszédet? Mikor volt utoljára olyan, hogy október 23. nem a politikai mozgósításról szól? Persze, értem, hogy a múltat össze kell kötni narratív módon a jelennel, de ezt mikor nem egy politikai ellenféllel szemben tette bárki is az elmúlt tizenhat évben, a hátáron túl és innen?

Eltávolodtunk a szabadságharcok valódi szellemiségétől, elveszítettük a valódi mondanivalókat, mert a politika elemévé a folyamatos kampány vált. Az, hogy a választásokat lezáróan valaki ne az elődje örökségét rombolja, már nem opció. Mostanra gyakorlatilag lehetetlen – különösen akkor, ha az előd nem igazán épített. A kérdés az: miért nem épített, miért felejti el a politika, hogy a vasfüggöny leomlásához ’56 ugyanúgy hozzátett; miért felejtik el, hogy nekünk ’89-ben „csak” szerencsénk volt, mert az átkos rendszer magát falta fel, és önmagába roskadt? Ezeket az áldozatokat meg kéne tisztelni, nem pedig valamelyik színes pártzászló sarkára tűzni. Mert ezek a tettek akkor nem egy egyén vagy egy kis csoport boldogulásáért tétettek meg, hanem hogy egy ország, országok, régiók szabaduljanak fel.

Nincs is annál vérlázítóbb, mikor propagandisták, dagadtra gazdagodott pártkatonák verik a mellüket, hogy ők mekkora utcai harcosok. Szerintem ’56-ban elbújtak volna kivárni, amíg kitombolja magát a vész. Ha béke van, a békét kell tisztelni és nem háborúsdit játszani, ha pedig háború van, jó oldalt kell keresni és beleállni. Ha pedig emlékezni kell, azt tegyük tisztelettel, mert tisztelet jár a hősöknek.