Jobboldali eurokétely

Csak látszólag érthetetlen, hogy az EU-bővítés utáni alkotmányának vitája során miért elsősorban kelet-európai humuszban gyökerező ideológusok bírálják kíméletlenül a 25 ország viszonyait meghatározó dokumentum szociális rendelkezéseit. Az is csak látszólag érthetetlen, hogy például a franciák, a németek, az olaszok miért tekintik természetesnek, hogy az EU alkotmánya megerősíti a munkavállalók II. világháború óta szerzett szociális jogait, miközben Bécstől keletre sokan a gazdaság versenyképességének kerékkötőjét látják a vívmányok megtartásában.

Az újdemokráciákban az értelmiségiek nagy része a helyi elit elvárásainak, érdekeinek megfelelően igyekszik a közhangulatot formálni. Az egszisztenciája szempontjából ég és föld között lebegő entellektüellek nagy része azt folytatja, amire a pártállamban szocializálódott. Kiszimatolja, mit vár el tőle a hatalmat ténylegesen gyakorló tulajdonosi réteg. Az elvárásoknak megfelelően sulykolja az agyakba, hogy a gazdaság versenyképességét mennyire aláássa a szakszervezeti jogok törvénybe iktatása, vagy a szociális jogok alapvető joggá nyilvánítása. Vajon az EU-alapító országok kapitalistái miért nem tanítják meg saját ideológusaikat hazabeszélni, miért nem várják el, hogy szociálisvívmány- és szakszervezet-ellenes hangulatot keltsenek? A válasz: Európa szerencsésebb országaiban a tőke felismerte, hogy még a profitnál is fontosabb érték a társadalmi béke.

Egy társadalmi rendszer attól szilárd, hogy képes reagálni a viszonyok változására. A kommunizmus erre nem volt képes, megbukott, mert előre gyártott dogmákhoz igazodott. A reagálásban példamutató kapitalisták a 20. század elején felismerték a munkaerő fogyasztóvá emelésében rejlő lehetőséget. Később ezt a munkajogban is tükröztették. Tragikus vége lehet annak, hogy a mi újgazdagjaink ideológusai a 20. század második fele fejlett kapitalizmusának tapasztalatait ördögtől valónak próbálják feltüntetni.