Javítható emberi kapcsolatok

Az emberi kapcsolatok szövevényeiben sokan botladozunk. Olyan háló ez, amely néha egész egyértelműnek tűnik, máskor pedig, amikor megjelennek benne a fájó, sebző érzések, nagy zarándoklatra hívnak.

A szerelemben minden egyértelmű: annyira átadjuk magunkat a köteléknek, hogy öröknek hisszük, reméljük a szimbiózisunkat.

A szakításban, az elválásban minden bonyolult. Megannyi háló lép működésbe, és azon keresztül a távolságok hol kisebbek, hol nagyobbak.

Az emberi kapcsolatok javíthatóak. Kisebb és nagyobb mértékben képesek vagyunk önmagunk meghaladására, ám, hogy milyen új minőségünk marad állandó és milyen elemeink csak az ígéret, a változás adta lendület pillanatnyi stációi, nagyban függ attól, mennyire tartunk ki a változás szándéka mellett. Tudunk-e rálátni egy-egy, a működésünket irányító mintára és felvenni vele a harcot, amikor az tudattalanul bekapcsol? S ha rálátunk, vagyunk-e elég erősek, hogy ne folytassuk? Mert ha benne maradunk, bár az elfogadás lehetséges, ha ez a tanult tehetetlenség (elhisszük: egyébként sem lehet valamin változtatni) megnehezíti az életet, ha a kapcsolataink rovására megy, fontos lenne dolgozni vele. Nem a másik ember miatt, hanem önmagunkért, mert amikor azokkal másoknak fájdalmat okozunk, az bennünket is érint, azért mi is felelősek vagyunk. Feltenni a kezünket és azt mondani: fogadj el annak, aki vagyok, én már nem változom, az alapjában véve azt üzeni: érted (és magamért sem) dolgozok az elakadásaimon. Így veszíti el az ember a lehetőséget a folyamatos fejlődésre: feladja, és azt kéri, mások is tegyék ezt, ha mellette akarnak maradni. Márpedig erre most már azok az emberek, akik dolgoznak önmagukon, nem képesek. Mert tudják, igenis lehet másképp reagálni történésekre, beszélgetni kell és nyitni a szeretteink felé.

Egy hónapja esténként elszívok egy cigit. Még a klasszikus iskola vagyok: büdös, kátrányos füstöt lélegzek be. Levezetésként használom, és gyűlölöm. Mégis, esténként kiülök a kerti székre, és rágyújtok. Nem esik jól, talán csak az első slukk, és dühös leszek magamra, mert aznap sem álltam meg, hogy ez a rossz szokás ne kerítsen hatalmába. Aznap is ebbe vezettem le a feszültségem. Mondogatom, majd holnap. És úgy állok hozzá: másnap valóban máshogy döntök. Olyankor ugyanis magamnak szabadságot adok: mintha azzal vonulnék ki a családi élet sűrűjéből. Igaz, arra az öt percre sem maradok egyedül, amint elmozdulok a legkisebbtől, már a sarkamban áll, vagy épp nem, hanem új kihívásokban teszi próbára az anyja türelmét. A cigi meg hamuvá válik, és ilyenkor tudatosítom, mennyire illékony kis rendszer a miénk. Nincs szünet, hiába a cigi és az egyértelmű jelzés.

A rendszer, amiben a kapcsolatokat éljük. A rendszer, ami szabályozza a mi viselkedésünket. Mennyire tudattalan, felfedezetlen.