India: az olasz asszony

Az esetnek van néhány olvasata, s néhány következménye is. Az első kérdés mindenképpen a hála és a sors igazságának örökösen csócsált problémája. Vadzspaji öregen, nyomorékon olyan változásokat indított el Indiában, amelyekbe eddig mindenkinek belecsorbult a bicskája. A gazdaság növekedése tavaly Kínáét is meghaladta, a világ élvonalát képviselő high-tech központok jöttek létre Bangaloréban és Calcuttában, s ami a nemzetközi közösségnek a legfontosabb, megindult a megbékélés Pakisztánnal. A választók többsége azonban ezt mégsem respektálta.

Nagy kérdés, hogy mit tudhat Sonia Gandhi, az elemzők által annyiszor lesajnált vezér, aki nemcsak hogy nő, de ráadásul olasz, s maga is többször bevallotta, átmeneti vezetőnek tekinti magát. Először is a Nehru-dinasztia feje, Radzsiv özvegye, vagyis Indira Gandhi menye. Másodszor, folytatja a család szegénypárti, egyenlősítő, „felemelő” politikáját. A neoliberális világ éppen ezért sajnálta le mindig, s minősítette reménytelennek politikáját. Szinte közhely, hogy a kétségtelenül impozáns indiai gazdasági eredmények érintetlenül hagyták a szegények óriási tömegeit, akik most a saját sorsukat érezték – nem éppen először – reménytelennek. Adódott a történelmi reflex: szavazzunk a Nehru–Gandhi családra, ők szeretnek minket, ők jók hozzánk, nekik van tartásuk, van történelmük. S itt következik a valódi kérdés: vajon ezek a családi értékek mihez lesznek elegendők?

Mielőtt az eredmény kiváltotta sokkba beleélnénk magunkat, érdemes emlékezni: korábban Vadzspaji győzelme is komoly félelmeket ébresztett. Jobboldali párt volt az övé, de nem a neoliberális, hanem az áporodott, avítt, nacionalista, sokszor hőzöngő, hindu fundamentalista értelemben. Aztán Vadzspaji lábhoz rendelte a szélsőséges buldogokat, korszerű, piacbarát gazdaságpolitikát vezetett be, őrült pénzeket költött a modern alkalmazott tudományokra (persze az atomarzenál kifejlesztésére is), megbékélt az Egyesült Államokkal, megbékélt Kínával, s végül az ősellenséggel, Pakisztánnal is rendezni kezdte a viszonyokat. India elindult azon az úton, hogy világpolitikai tényezővé váljon, amit méretei egyébként korábban is indokoltak volna. Most pedig – sok szempontból érthetően – szinte mindenki fél.

A Kongresszus Párt győzelme a legnagyobb sokkot valószínűleg magában a pártban okozta. Politikai programjuk sokkal inkább szólamok, érzelmi és ideológiai rágógumik gyűjteménye, mint kormányprogram. Sonia Gandhi ráadásul eddig még csak a családját irányította és egy kilátástalan helyzetben lévő ellenzéki pártot, még vezetői képességeiről sem lehet meggyőződve senki. Ha azt mondjuk, hogy zsákbamacskát választott az indiai nép, még kicsit alá is becsültük a helyzetet. S nem lehet nagyon bölcseket mondani, hiszen Sonia Gandhi nem látott el bennünket munícióval a kampány során. S ugyancsak nem hallottunk konkrét dolgokat a két csodafegyvertől, két gyermekétől sem. Sokan azt mondják, hogy a két Gandhi-gyereknek, Rahulnak és húgának, a különösen ígéretes Priyankának köszönhető a győzelem. Ők először vetették magukat a politikai küzdelembe.

Egy biztos: Atal Bihari Vadzspjival a mai világ egyik legnagyobb kaliberű vezetője távozik a politikai életből. Az indiaiak többsége azt reméli, hogy nála is jobbat választott. Kicsit európai, kicsit homályos, de az övék.