Idegenek e golyóbison

Megnyugodtam. Mindig azt hittem, én vagyok a világ legmaflábbja, a legnagyobb mamlasz, akit valaha is hordott a hátán a föld. Élhetetlen fura figura, aki nem erre a világra való. Úgy közlekedtem, hogy tudtam, ha ufológusféle szembejönne velem, rögtön kiszúrna, s megállapítaná, hogy ez a fazon idegen e golyóbison. Egészen mostanáig így éreztem. Azért éltem ilyen negatív önképpel, mert soha nem mertem élni, pontosabban visszaélni mások tévedéseivel. Amikor az elárusítónő egy húszassal többet adott vissza, ahelyett, hogy mukkanás nélkül a zsebembe gyűrtem volna, nyújtottam a tenyerem a visszakapott bankókkal, s figyelmeztettem, hogy nem ül az összeg. Ha a tekintetével ölni tudott volna, ott pusztít el, amiért mertem meggyanúsítani, hogy tévedett. S még én éreztem magam kellemetlenül, azon tépelődve, miért kell ilyen pitiségből ekkora galibát csinálnom. Ahelyett, hogy örülnék, mint majom a farkának, lobogtatva a könnyen jött pénzt. Mert minden normális ember így tenne! De nem, én, amikor a szupermarket zöldségrészlegén a pultos fiú filléres salátauborkát számláz a drága cukkini helyett, szólok, és ezzel kiröhögtetem magam. Mert a fiúcska ugye rám néz, szembogarával azt mondja, na, öregem, neked sincs ki mind a négy kereked. És igaza van, mert az árkülönbség nem kevés. Aztán csak rágódom: hogyan is van ez? Ahelyett, hogy plecsnit adnának a becsületességemért, még ufónak is néznek, minthogy kerek e világon nincs még egy olyan balfék, aki hasonló esetekben maga ellen cselekszik. Mint akkor is, amikor a pénztárosnő a kosaramba tett két azonos termék helyett csak egyet ütött be a gépbe. Ahogy kimondta a végösszeget, keveselltem, és hangot is adtam a gyanúmnak. Na, akkor kaptam meg a magamét, hogy mit álltam ott, mint szamár a hegyen, amíg ő számlázott, miért nem tudtam szólni időben. A figyelmetlenségem miatt stornózhat, korrigálhat, holott őt nem azért fizetik, hogy gondolkodjon, mit hogyan lehet a számítógéppel meg nem történté tenni, kijavítani, újraszámlázni, egyebek... csinálom csak neki a káoszt. Dúlt-fúlt, fújta rám a foglepedékszagot a kalamitás kellős közepén, s épp csak azt nem mondta ki, mi a túrónak kell kukacoskodnom, bevéshettem volna már abba a rövid agyamba, hogy ha ütnek, fuss el, ha adnak, vedd el. Nem, én visszaadom, amit adnak. De most megnyugodtam: ufótársam akadt. Sőt nem is egy! Egyszerre egy egész család. Találtak egy vaskos borítékot teletömve hárommillió forinttal, s ahelyett hogy tort ültek volna a nagy szerencsére, a kopertát teljes tartalmával leadták a rendőrségen, s visszajuttatták a tulajdonosának. Honnan, honnan nem, a média is szagot fogott, és mentek is csőstül a családhoz, világgá kürtölni az égből pottyant szenzációt, hogy van még e bolygón becsületes ember. Vagy mégis

inkább ufót láttak?!