Hinta-palinta

Az otthonban, ahol él, még nála is súlyosabb állapotban lévő idős emberek vannak. Jóval idősebbek, mint ő. Amikor a kislány elérhető távolságra ér, az addig szinte mozdulatlan szépkorúak nyújtani kezdik a kezeiket, szeretnék érinteni a fürge gyermeket, szelíden szólítgatják, a kicsi pedig oda is megy, és ahogy a szeretteitől tanulta, lágy mozdulatokkal simogatta meg a lakók kezét. 

Akik még beszélnek, szinte mosolyognak, mondják, micsoda szép kislány, és az ápolók is visszaigazolják a mamának, milyen helyes unokája van. Olyankor szelídül az arca, lágyak lesznek a vonásai. Igen, az ő vére, az ő családja. 

Két szál cigaretta van nála, a lánya, aki nem dohányos, meggyújtja neki, így az első slukk az övé. Szinte egész nap érzi a dohányfüst minden égési termékét a nyelvén, estig nem is tudja az ujjai közül kimosni a füst szagát. Ez lett az anyja egyetlen szokása, ami még tipikus rá, ami kíséri a leépülés minden szakaszában. Az a rohadt cigi, szidták annyiszor a gyerekei a függősége kiváltóját, ma már örömmel nyújtják át a kezébe, mondogatva, legyen, ez is öröm, ennyit még adhatunk. 

A hintából kiszáll a legkisebb unoka, felfedezi az udvart, örömét leli a tolószékes lejáróban, mert bátran szaladhat le rajta, az anyja fél szemmel kíséri, a másikkal az anyja biztonságára ügyel, hiába a sok ember, a segítő kéz az udvaron, ez már beépült reflex, az elmúlt évek tapasztalata miatt reagál így. A megosztott figyelem, amikor vele van, sok esetben óriási tehernek bizonyult, mert a járása és a szellemi leépülése miatt is sokszor kellett vigyázni lépteit, de neki az anyján kívül ott voltak a gyerekei. Amikor utoljára elvitte őt kirándulni, az autópályán egy olyan töltőállomáson álltak meg, amelyben az alagsorban volt a vécé, a lefelé vezető lépcső pedig túl szűk volt kettejüknek, hogy foghassa az anyját. Inkább mögé állt, úgy ment, az anyja pólóját hátulról megmarkolta, ha megbotlana, el tudja kapni, és bele sem gondolt, hogy a teste súlya magával rántja őt is. Szerencsére ez nem történt meg. 

A két cigi hamuvá válik, de arra az időre a mama szellemileg is mintha jelen lenne a hintában ülve. Hallgat, alig beszél. A lánya meséli a kirándulást, hol voltak, mit csináltak, emlékszel, ott voltunk együtt is, egyszavas válaszokkal igazolja vissza, érti a lánya szavait. 

Csendben ülnek a hintában egymás mellett. A némaságban töltött percekben a lányában megjelenik a szomorúság és tehetetlenség, aztán ránéz az anyjára, frissen vágott haját figyeli, a lába túlmozgását, az arca vonásait, amit ő már megszokott, mert a betegség azt is átformálta, és arra gondolt, nem tehetetlen többé. Nem kell mást tennie, csak idejönnie, beülni a hintába, amíg az anyja vele akar lenni, ott lenni neki, és amikor elfogynak a szavak, bekísérni a szobába. 

Mikor leülteti az ágyára, megsimogatja a haját, csinos lettél, anyu, mondja. Jövünk jövő héten.