Halljuk kendet, Táncsics?!

Az anyaországban a szabadság szimbólumává nőtt eszmehirdetőjéről, a társadalom nevelése, művelődése és felemelkedése iránt tántoríthatatlanul elkötelezett forradalmi demokrata jobbágyivadékról rengeteg falusi kisiskolát, városi és fővárosi oktatási intézményt neveztek el. Neve szerte az országban annyi utcatáblán szerepel, hogy azok talán egy olyan várost kitöltő házsorok számára is elegendőnek bizonyulnának, mint nálunk Komárom vagy Nyitra. Egyébként főként ehhez a két helységhez kapcsolódnak Táncsics Mihály viharos életútjának és szerteágazóan gazdag életművének a szlovákiai magyarság hagyománytárát gazdagító felvidéki mozzanatai.

Furcsamód a Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikona címmel a Madách Kiadó gondozásában 1981-ben megjelent feldolgozás címszavai közül Táncsics Mihály neve hiányzik. A felvidéki vonatkozások számontartása az idő tájt valószínűleg csupán a nyitrai diákévekre korlátozódtak. Úgy tűnik, valahogy feledésbe merültek azok az események, amelyek Táncsicsot – immár nyelvészkedéssel, tankönyvírással maga mögött – az olthatatlan igazságkeresés hevültében kapcsolatba hozták a reformkori Pozsonnyal. Ekkortájt magyarázó politikai röpiratokban, újságcikkekben, regényekben és elbeszélésekben a társadalom jobbításáért, a kiváltságok eltörléséért és a gondolatszabadságért síkraszállva, a cenzori és a császári rendőrség üldöztetésének kitéve titkos úton eljuttatta az éppen ülésező diéta városába a Lipcsében kiadott, Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című művét. „A Sétatéren levű Zöldfa kávéházban, mely állandóan zsúfolva volt az akkor ülésező országgyűlés ifjúságával, a jurátusokkal, kézről kézre jár Táncsics könyve, mely lángoló vádirat a gondolatközlés szabadságát eltipró cenzúra s általában a nemesi osztály nemzeti szabadságfogalma ellen” – írta a szlovákiai magyar művelődés 1948 utáni újjáéledésének nesztora, Sas Andor 1949 nyarán az Új Szó hasábjain. Sas Andor írásában kitért arra is, hogy 1846-ba Táncsics harmadik pozsonyi tartózkodása során – útban Párizs és London felé – tárgyalásokat folytatott Schaiba könyvnyomdásszal a Józan ész című könyvének kiadásáról, amely ugyan eredménytelenül végződött, de a nyomdász nyújtott segítséget ahhoz, hogy veszélyes kéziratai titkos úton kijuthassanak Lipcsébe

Sas Andor írása olyan időszakban jelent meg, amikor nehezen menekülhetett annak a rákosista hagyományértelmezésnek a szorításából, mely a forradalmi tradíciókat eltorzítva egyenes vonalú folytonosságot igyekezett kreálni a kommunista ideológia számára. Azt viszont már minden bizonnyal az értelmiség nélkül maradt szlovákiai magyarság akkor sokak számára kilátástalannak tűnő helyzetét átélve és mélyen átérezve vállalta, hogy eleget tegyen a hatalom nemzetállami érzéketlenségének. Nagy önfegyelem kellett ahhoz, hogy magába fojthassa fájdalmát a reformkori Pozsony kultúrtörténetének igazi szerelmese – amint az elhivatottsággal teli akkori pozsonyi magyar tanárjelöltek emlékezetében él –, amikor a történelmen és a történetiségen erőszakot elkövetve „bratislavai diétát”, „Bratislavában járó Táncsicsot” volt kénytelen emlegetni. Talán a történelem fintoraként is felfogható ez, ismerve a horvát származású, eredeti nevén Sztáncsicsnak az ország nem magyar népeivel szembeni intoleranciáját.

A szlovákiai magyar sajtóban Ozsvald Árpád 1984-ben írt megemlékezésével, melybe beleszőtte a Táncsics Mihályt „a mi korunk lelkünk”-nek nevező Ady-idézetet, megszakadt a demokratahősről szóló írások közlése. Itt is, úgy látszik elérte az a parlamenti kibuktatása utáni sors, amit Bölöni György úgy jellemzett, hogy „kiment a divatból”.

Talán épp most kerülhetnénk hozzá közelebb. Egyetlen róla szóló szlovákiai magyar írásban sem szerepel – Sas Andor félmondatos utalását leszámítva –, hogy Táncsics feleségével, a hűséges, fáradhatatlan Teréz asszonnyal élete végén két évet töltött Rév-Komáromban. Könyvei terjesztésével próbálta meg előteremteni a betevő falatot. Fájós lábával járta a csallóközi és mátyusföldi falvakat, s rikkancs módjára csekélyke eredménnyel kínálta lepedőbatyuba kötött műveit. Mai hasonmása sem járna jobban! De ebben a szánandó helyzetben, sovány segélyekre utalva sem ingott meg a szüntelen újrakezdésre, alkotásra serkentő, önerejébe vetett törhetetlen hite.

A múltba révedésen túl mai önmagunkba tekintésre is késztethetne Táncsics Mihály magatartása, most, amikor szembesülni kell azzal a sajnálatos ténnyel, hogy az anyaországból jövő segítségnek is vannak, licitálásoktól függetlenül, korlátai.

A szlovákiai magyarság korszakos álma teljesül a komáromi Selye János Egyetem megnyitásával. A diákok, akiknek a csallóközi, mátyusföldi, gömöri, Ung-vidéki vagy bodrogközi ősei Táncsics Mihály robotoló pórnépéhez tartoztak, e tiszta jellemű férfiú örökségében talán maguk találhatnak eligazítást segítő üzenetet. Garabonciás vándordiákként járta be az országot, majd a kiapadhatatlan tudásszomjtól hajtva Európát is, a magyar nép érdekeinek szolgálatát szinte fanatikusan szem előtt tartva.

Rálelnek-e a mai diákok Komáromban, Nyitrán és másutt a magyarság egyik legeredetibb gondolkodójának emberi tartásában és rengeteg, egymásra halmozódott, olykor naiv és zavaros fejtegetéseinek áradatában az igazi értékekre? Táncsics Mihályt olvasni kellene. A felnövekvő értelmiségünk így válaszolhatna igazán a népképviseletet elfogadó nemességgel szemben elsőként, Táncsics részéről elhangzott – a kétkeziek egymást megsüvegelő szóhasználatát átvéve –, polgárivá vált megszólításra:

Halljuk kendet, Táncsics!