Hagyaték 2006 utánra

Nem múlik el hét, hogy a politikai csodadoktorok valamelyike ne írna elő receptet az immár idült koalíciós válság megoldására. Többé-kevésbé az EU-taggá válási ünnepségözön az oka, hogy Zuzana Martináková ötlete, amelynek értelmében Dzurindát Hrušovskýnak kellene a kormányfői székben felváltania, sokkal kevesebb publicitást kapott, mint a korábbi, hasonló céllal fejünkhöz vágott elképzelések általában. De annyit mindenképpen megér a Szabad Fórum kezdeményezése, hogy eltöprengjünk: vajon mi táplálja a miniszterelnök önbizalmát, hogy volt kurázsija kijelenteni: „Nem ér ez meg annyit, hogy komolyan kommentáljam.” Több dologgal is tisztában van ez a Mikuláš Dzurinda. Tudja például, hogy még a kormánybuktatásra leghajlamosabb ellenzéki képviselők jelentős része is kutyavacsorájának tekinti saját, kormánybuktatás utáni politikai jövőjét. Cinizmus nélkül megmosolyoghatjuk azt az állítást, hogy a koalíció által pozitív szavazásra megnyert függetlenek és ellenzékiek egy krajcárt se kapnak hajlandóságukért. Lehet, hogy a hála kinyilvánítása nem ropogós bankók formájában történik. Egy szlovák miniszterelnöknek szorult helyzetben általában van lehetősége arra, hogy tudomást szerezzen a sanyarú holnaptól rettegő honatyák árfolyamáról. Dzurinda tudja, hogy pillanatnyilag még a kormányalakításra készülő Robert Fico számára is kényelmesebb, ha kivár; Mečiar elnökválasztási kudarca után várhatóan megnövekszik a politikai hajléktalanok száma, nagy átrendeződések várhatók. Megtudjuk, Fico mit ért azon, hogy „HZDS-szimpatizánsokkal, de Mečiar nélkül”. Mérget vehetünk rá, hogy lesznek. Sokan lesznek... Az is a válság megoldásának elodázására bátorítja Dzurindát, hogy az SDKÚ megmaradt funkcionáriusai kiállnak mellette. E hűség okainak értelmezésére leginkább azok a társadalomtudósok vállalkozhatnának, akik kutatásaikban az amúgy csak megélhetési politikaként emlegetett jelenség vizsgálatában mélyülnek el. Senki nem tudja megmondani, hogy Martináková miniszterelnök-cserére vonatkozó javaslata hozzájárulna-e a kormányzás szilárd alapokra helyezéséhez, mint ahogy azt se lehet a szlovákiai politikai életben még hozzávetőlegesen se kiszámítani, mennyire lett volna eredményes az elmúlt hónapokban szorgalmazott többi megoldás. Egyvalamiben azonban biztosak lehetünk. A koalíciós többség egy-egy fontos törvény megszavazása érdekében történő, esetről esetre való kialakítása nem járul hozzá a politikai kultúra színvonalának emeléséhez. Jellemek nem abban a politikai műhelyben edződnek szilárddá, ahol lókupec stílusban szabják meg a szavazatok árát. Itt és most nekem az semmit se mond, ha a miniszterelnök akár esküdözve is állítja: a független honatya vagy az ellenzéki képviselő asszony csak a haza üdvét szem előtt tartva nyomta meg az „igen” szavazógombot.

Attól tartok, hogy 2006 utánra a kalmárkodás lesz Dzurinda második kormányának legemlékezetesebb politikai hagyatéka.