Fico moszkvai szerepe

Robert Fico január óta igyekezett bizonygatni, milyen nemes céllal vesz részt a moszkvai emlékünnepségen. Múlt szerdán a második világháborúban elesett szovjet katonák központi temetőjében elmondott beszédében ugyanezeket az érveket harsogta. Aztán teátrálisan az egyik sírra mutatott: „Vajon mi köze van ennek a tizenkilenc évesen elhunyt hősnek a mához?” Majd lelkesen kiáltotta: „Éljen a dicső Vörös Hadsereg!” 

Normális ember fejet hajt a második világháborúban elesett mintegy 60 millió katona és civil emlékére, és elismeri, hogy ezekben a szörnyű években a legtöbb áldozatot a Szovjetunió hozta. Ez történelmi tény, amely mélységes tiszteletet érdemel. Még akkor is, ha a Vörös Hadsereg főparancsnoka az a Sztálin volt, aki paranoiásan lefejezte a vezérkar egy részét, koncepciós perekben pedig több szovjet embert gyilkolt meg pribékjei révén, mint amennyi honfitársuk a frontokon esett el. És dicsőnek éppenséggel nem nevezhető az 1956-os magyarországi forradalom vérbe fojtása, majd 1968-ban a szárba szökkent csehszlovákiai emberarcú szocializmus eltiprása. Putyin az Ukrajna elleni orosz agresszióval egyértelművé tette, hogy az egykori véres kezű szovjet diktátorok gonosz szellemét, birodalmi törekvéseit élteti tovább. 

Még Orbán Viktor sem ment el a Vörös térre. Nyilván a magyar kormányfő most azért nem parolázott Putyinnal, mert tudta, ezzel szemet hunyt volna a Don-kanyarban és más frontokon elhunyt magyar katonák tragédiája, illetve a Vörös Hadsereg számos katonájának magyarországi garázdálkodása fölött. A sok döbbenetes eset közül Apor Vilmos győri megyéspüspök mártírhalálát említem meg: szovjet katonák lőtték agyon, amikor a saját testével védte azokat a hivatalába menekült nőket, akiket a betolakodók meg akartak erőszakolni. 

Fico elment Moszkvába, mert kommunista és pánszláv téveszméi erősebbek a hazai és külföldi tiltakozásoknál. Bízott abban is, hogy a Smer tagsága díjazza majd az eltökéltségét. Végül mégiscsak egy kicsit visszahőkölt, mert nem ment el a katonai díszszemlére. Mindössze az ismeretlen katona emlékművét koszorúzta meg a Kreml falánál. Ezzel a kis visszalépésével nyilván a hazai tiltakozásokat meg a brüsszeli rosszallásokat igyekezett csitítani. Idehaza ez aligha sikerült neki, egyre ingatagabb miniszterelnöki pozíciójának megerősítése sem. 

Putyint ez a változtatás nyilván nem érdekelte. Neki a szlovák kormányfő főleg azért volt fontos, hogy propagandagépezete nagy hangon hirdethesse: lám, az uniónak nem sikerült elszigetelni őt, aminek Robert Fico talán még örül is, Szlovákia lakosságának többsége viszont szégyenkezik.