Fegyveres békeharc

Az, hogy egy országnak saját hadserege van, meglehetősen természetes, elfogadott dolognak számít. Egy ütőképes haderőnek nem kell harcolnia, ha nem muszáj, de amennyiben szükség van rá, akkor viszont a legjobb teljesítményt kellene hoznia. Az, hogy mennyit ér meg ez az elméleti ütőképesség, váltja ki a legnagyobb vitát a „háborús héják” és a „békepártiak” között.

Szlovákia – több más országgal közösen – évekig üldögélt potyautasként az ország közös védelmi szövetsége, a NATO intézményeiben. Egészen a 2010-es évek második feléig nem különösebben érdekelt senkit, hogy az ország nem költ sokat a lassan szétmálló, korszerűtlen fegyverrendszereire és a hadseregére. A ki nem mondott konszenzusos megegyezés alapján a világ legnagyobb védelmi büdzséjével rendelkező Egyesült Államok határozta meg a NATO jövőjét, a többi ország pedig jól-rosszul besegített ebben. Egyébként sem fenyegeti a régiót a háború, gondolhattuk naivan.

Az elmúlt években az évtizedes biztonságpolitikai alapvetés összes tétele megkérdőjeleződött. A szomszédos Ukrajnában egy orosz invázióval küzdenek három éve, a Trump vezette Egyesült Államok végképp, nyíltan levette a kezét Európáról (de a folyamat már sokkal korábban, Barack Obama idején elkezdődött), a környező országok pedig vígan fegyverkeznek. Így a szlovák védelmi tárca dilemmáját is az jelenti, milyen drágán és milyen módon sikerül ismét felszerelni a hadsereget, hogy aztán, ha kell, képesnek bizonyuljon háborúba menni – még akkor is, ha nem fog.

Néhány esetben a modernizációt sikerült egy jól működő, több szempontból is hasznos csereüzletbe csomagolni. Az előző kormány hagyományait folytatva Szlovákia a nyugati fegyverekre lecserélt orosz haditechnikai eszközöket elszámolja tételes kiadásként, kap rá kedvezményt, az amerikai és európai fegyvergyártók is örülnek a megrendeléseknek és a bevételeknek (ahogy a szlovákiai fegyveripar is él, virul és virágzik a nagy fegyverkezés közepette). Előbb-utóbb eljön azonban az a pont, ahol a fegyverkezésre számított kiadások már érdemben is megterhelik a büdzsét, és egyre többen teszik fel maguknak a kérdést: miért nem mehettek volna az eurómilliárdok iskolákra, kórházakra vagy bármi másra?

A szlovák politikai vezetés erre a dilemmára egyelőre nem tudott megnyugtató választ adni. Pellegrini ígéretei a felfegyverkezésről nem kerülnek semmibe, mert a szónak nincs értéke. Danko kijelentései pedig ugyanúgy a szavazóknak szólnak – az SNS már csak paranoiából, a „magyar szomszédtól” félve is hagyományosan erőltetni szokta a fegyverkezést. Ha Szlovákia nem talál forrásokat, azzal kiváltja a partnerei neheztelését. És hogy háborúba vonulnak-e a jól-rosszul fegyverzett katonák? Ez kizárólag a kormány és az államfő döntésétől függ, még akkor is, ha könnyű pánikot kelteni a hadsereg fejlesztései kapcsán.