Európáért – egészen...?

Persze a posztkommunista országok, köztük Szlovákia Európai Unióhoz való csatlakozása, enyhén szólva is, kimondottan sorsfordító esemény. Tényleg nagyságrenddel komolyabb következményekkel, kötelezettségekkel jár, mint néhány alpári individuum vicinális szervezkedései.

Mindazonáltal nyilván nagyon sokan ugyanott ébrednek föl holnap, ahol ma éjjel lefekszenek. Európában, nevezetesen, ahol eddig is tartózkodtak volt, akik itt laktak Európa földrajzi közepe táján. Ám az európaiságot jelentő európai értékrendhez, elsősorban európai értékrendet valló emberekre van szükség, pontosan úgy, ahogyan az oly sokat emlegetett demokrácia sem létezik demokraták nélkül.

Ilyen értelemben tehát semmi értelme az olyan fellengzős, főként pedig hazug politikusi megnyilatkozásoknak, melyek szerint mi, kelet-közép-európaiak mindig is Európában éltünk. Az igazi európaiak ugyanis abban különböztek, különböznek a posztkommunista európaiaktól, hogy ők nem a kommunizmust építették több mint fél évszázadon keresztül. Legyen: Nem a kommunizmust építtették velük! Mindegy, hiszen régen kiderült, a kommunizmus építésének ördögi projektje csődbe ment, mégpedig azért, mert egyszerűen kivitelezhetetlen volt. Az építők, az építésre kényszerítettek lelkeiben azonban nem maradt, nem maradhatott nyom nélkül, ami történt.

A kommunizmus építésének, építtetésének fél évszázada alatt ugyanis kitenyésztődött(!) a „szocialista embertípus”. Reprezentánsai mindazok a halandók egytől egyig, akik itt, Európa közepén nem 1989 után születtek! Tekintet nélkül arra, hogy elismerik-e, avagy tagadják a tényt... Tagadni egyébként úgyis fölösleges, hiszen az embert nagyon gyorsan elárulják a tettei. Ki ne találkozott volna manapság például olyan politikussal, aki annak idején nem lehetett volna a guru legvérmesebb bolsevikok között is? Tizenöt évvel a rendszerváltás után nem az államtól várja-e a posztkommunista országok lakosságának többsége, hogy mindennapi megélhetési gondjait mindenhatóként megoldja?

Visszatérve a politikusokhoz, úgy demonstrálhatóak rajtuk a kommunizmus építésének nyomai, mint állatorvosi lovon a betegségek. Egynémely „politikusok” napjában többször is konfliktusba kerülnek önmagukkal. Reggel például még polgármesterként kifütyülik önmagukat, mint a kormánykoalíciós párt parlamenti képviselőit, hogy este megint csak önmagukat intsék önmérsékletre, országos vagy helyi pártvezetőként. A minap, történetesen a párkányi értelmiségi gyülekezőn, egy európai parlamenti képviselőjelölt azon kesergett – akarva-akaratlanul már-már depresszióba hajtva bizonyos, szenvelgésre egyébként is hajlamos értelmiségieket –, minő rettentő hátrányos helyzetbe kerülhetnek majd az Európai Unióban a kisebbségek.

Szóval, holnaptól itt a lehetőség az európaiságra. Akik 1989-ben vagy utána születtek, azoknak semmit nem kell megmagyarázni, mert talán nem sikerült őket a holnapi csatlakozás időpontjáig annyira megrontani, hogy gondot okozzon nekik a tájékozódás. A szellemileg megbénított, jobb esetben csak legyengített, uniformizált gondolkodású, önmagáról gondoskodni, önmagát méltósággal képviselni képtelen „szocialista embertípus” szerencsétlen megtestesítői pedig reménykedhetnek, hogy valahol Európában kénytelenek, nem utolsósorban pedig képesek lesznek megtanulni mindazt, amitől a múlt században megfosztattak a társadalmi rendszer, de leginkább önmaguk által.

Holnaptól nyilvánvaló lesz, hogy mindez nem megy egyik napról a másikra, ám az is világos, hogy a kommunizmus építésének projektjével ellentétben az európai projekt folyamatosan életképes volt. Remélhetőleg nem lesznek (leszünk) képesek sokat rontani rajta a jövevények (mi). Ennek egyik legfontosabb előfeltétele, hogy „tudatosítva legyen”, ugyanúgy nem lehet félig európainak lenni, mint ahogyan áldott állapotban sem lehet félig(!) lenni.