Európa vagy Thonuzóba?

Ahhoz azonban, hogy ez az alternatíva tényleg megvalósulhasson, a romániai magyarságnak szövetségeseket kell találnia román oldalon is. Az Európa Tanács úgynevezett Gross-jelentése ugyanis, amely e pillanatban az autonómia híveinek fő hivatkozási alapját jelenti, világosan kimondja: az autonómiák elfogadása a nemzeti parlamentek hatáskörébe tartozik. Magyarán: a székelyföldi autonómia intézményesítésére a román többségű parlament csaknem kétharmadának támogatására lenne szükségünk. (Más kérdés, hogy ez a megkötés nem tűnik túlságosan méltányosnak, de ebben a pillanatban ez van.) Azt, hogy az autonómia a székelyföldi románság számára is előnyökkel járhatna, a mai kezdeményezők közül is sokan elmondták már. De hogy miben rejlenek ezek az előnyök, azt nem csak román honfitársaink, de mi, magyarok sem igen tudhattuk meg.

Ahhoz, hogy az autonómia hosszú távon is működőképesnek mutatkozhasson, s a feszültségek fokozatos megszűnéséhez vezethessen, az adott területen élő teljes népesség számára szilárd és tartós érdekközösséget kell biztosítania. Ez az érdekközösség pedig csupán a kölcsönös egyezkedések folyamatában alakulhat ki.

A kérdés tehát az: lehet-e a románságnak valódi érdeke a Székelyföld autonómiája?

A Székely Nemzeti Tanács alapító ülésén elhangzott ünnepélyes eskü olvasójának ez iránt is komoly kétségei támadhatnak. Az eskü szövege ugyanis így hangzik: „Becsületemre fogadom, hogy a reám ruházott közképviseletet legjobb tudomásom szerint ellátom, a Székelyföld népének, minden magyar nemzetiségű polgárának érdekét magaménak vallom, a Székelyföld autonómiája iránt kinyilvánított akaratot felvállalom, továbbítom és megalkuvás nélkül képviselem.”

Az autonómia, természetesen, elsősorban a román dominancia megszüntetésére, a magyar akarat érvényesítésére, a magyarságnak az államhatalom intézményeiben való méltányos képviseletére irányul, hisz a jelenlegi helyzet sérelmes számunkra. Ezek a törekvések pedig több románt egzisztenciájában is érinthetnek. Kétes, hogy sikerülhetne megnyerni őket olyan ügynek, amely az eddigi egyoldalú román–magyar „versengésben” a magyarságot úgy juttatná méltányos versenyfeltételekhez, hogy megfosztaná őket előjogaiktól.

De román szövetségeseket keresni még ilyen körülmények közt sem teljesen reménytelen. Erre – közvetve – Smaranda Enache és Gabriel Andreescu reakciói is világosan utalnak. A kezdeményezőket – a jogállamiságra hivatkozva – mindketten védelmükbe vették. Ez persze kevés ahhoz, hogy a parlamentben is sikerrel járhassunk. De mindenképpen reménysugár.

Arra is van esélyünk, hogy a nemzetközi nyilvánosságban szövetségeseket szerezzünk, s a román kormányzatot nemzetközi nyomással bírjuk rá arra, hogy a Székelyföld autonómiáját komolyan mérlegelje.

Egy dolgot semmiképpen sem szabadna elfelednünk. Azt, hogy a jelenlegi Székelyföld nem azonos a XII., de még csak a XIX. századi Székelyfölddel sem. Ez a föld már nem kizárólag a mi szülőföldünk.

Az autonómia, ha az országos többség intoleranciához való „jogát”a helyi többség intoleranciához való „jogával”egészítené ki, nem enyhítené, csakis kiélezné a jelenlegi helyzetet. Az önrendelkezés a mi körülményeink között nem vezethet az országos vagy helyi kisebbség érdekeit negligáló „többségi demokráciához” itt csupán az egymás érdekeinek elismerésére alapozott kölcsönösség válhat eredményessé. Egymás nyelvének, kultúrájának kölcsönös ismerete.

Azzal, hogy a román parlament e pillanatban semmiféle autonómia-statútumot nem fog jóváhagyni, bizonyára a kezdeményezők is tisztában vannak. Ennek ellenére vélik úgy, s ebben akár igazuk is lehet: itt az ideje annak, hogy a székelyföldi magyarság legitim képviselői a román parlament elé terjesszék a Székelyföld autonó-miastatútumát. Az elutasítás módja és argumentumai önmagukban is csak a helyzet tisztázásához vihetnek közelebb. A mai körülmények közt már az is győzelem lenne, ha a parlamentben sikerülne napirendre tűzetni a dokumentum megvitatását, s egy racionális érvekkel lefolytatott vitát követne elutasítás.

Ehhez azonban nem elégségesek a romantikus gesztusok. Azt sem szabadna elfelednünk, hogy a Székelyföld autonómiáját nem a román, hanem a magyar államhatalom számolta fel egykoron, s ez az ítélet történelmi perspektívában tévesnek bizonyult. Következésként ma sem az egykori (s mára még inkább elavult) székely önállóság visszaállítására, hanem olyan korszerű önállóságra kéne törekednünk, amely jól összeegyeztethető a posztmodern államszervezet alapelveivel is.

A korszerű önállóság kivívása azonban elkerülhetetlenné tenné nem csak a román féllel, de az RMDSZ vezető garnitúrájával és a mindenkori magyar kormányzattal való egyeztetést is. Mert hogyan várhatnánk el, hogy a románok többsége a statútum mellé álljon, ha egyelőre a magyarság nagy része is megosztott.

Ha nem sikerül valamiféle konszenzust kialakítani, az egész (kétségtelenül nemes szándékokkal elindított) kezdeményezés könnyen egyfajta avítt-színpadias hóborttá fajulhat. Mint amilyen Jókai Mór Thonuzóba-epizódja a Kiskirályokból. És akkor -–jó időre – az autonómiagondolat is nevetségessé válhat.

A szerző sepsiszentgyörgyi egyetemi tanár