Érvekkel és ellenérvekkel – de patikamérlegen

Mint minden eddigi számban, ezúttal is továbbgondolásra késztet a tematikát több oldalról és többféle szempontból körüljáró írások szerkesztőségi összegezése. A hagyományosan bevezetésként megjelenő összefoglaló (Felhánytorgatás helyett feltárás címmel) igyekszik tágabb dimenziókat kölcsönözni egy-egy önmagában vett írás szellemi izgalmakat kínáló értelmezéséhez. De azokon felülemelkedve Ingke Brodersen és Rüdiger Damman önállónak számító karakteres véleményt is alkot. Ezek közül a legélesebben minden bizonnyal Churchill Lengyelországgal kapcsolatos 1944 végén tartott, Benešék szudétanémetekkel szembeni magatartását pártfogoló beszédének felelevenítése hangzik. A brit miniszterelnök akkor kijelentette, hogy csak a németek „teljes elűzésével” kerülhetők el a „vég nélküli kellemetlenségek”. Nos, a szerkesztők ezt úgy kommentálják, hogy „naivitás lenne ma az ilyen megnyilatkozásokat minden további nélkül embertelenségnek tartani, még akkor is, ha milliók váltak hazátlanná”. Hozzáteszik, hogy aki ezeket az elüldözéseket nem kapcsolja egyértelműen össze a náci Németországból útjára indított terrorral, tulajdonképpen egyenlőségjelet tesz közéjük. Röviddel utána viszont azt is leszögezik, hogy „nem állíthatunk fel egységes mércét, amellyel aztán minden kitelepítést meg-, illetve elítélhetünk”. Szerintük a múlt eseményeire való emlékezés azt jelenti, hogy „lehetőleg minden történelmi összefüggést és annak minden árnyalatát figyelembe véve megvilágítjuk a sötét foltokat, s ezáltal remélhetőleg azt is megtanuljuk, hogyan lehet megtörni az agresszió, a bosszú és ellenbosszú újra kezdődő körforgását”. Itt a magyar, elsősorban a szlovákiai magyar olvasó már kapaszkodóra és támaszra találhat a háború utáni hányattatások okozta, ma is szorító görcsök feloldásához.

Csakhogy van-e ehhez olyan mai elszántság, mely a kölcsönös empátia szellemében igyekszik visszatekinteni a múltba. S az egyoldalú ítélkezések indoklásához könnyű fogódzókat találni a térségünkben, sőt a globalizálódó világ különböző zugaiban izzó feszültségek helyi háborúkba torkollásában. De legújabban a terrorizmus elleni harc egyetemes emberi érdekeire hivatkozó Irak lerohanásában is. Ott is épp napjainkban derül fény arra, hogy a háborúkban a politika és a jog látható és átláthatatlan fenyegető szövetséget hoz létre. A szerzők e legújabb fejleményekre ugyan nem hivatkoznak, felhívják azonban a figyelmet arra, hogy a Nemzetközi Büntető Bíróság 1998-as alapokmánya értelmében csak azok az erőszakos kitelepítések minősülnek bűncselekménynek, amelyek „nem jogszabály alapján” történtek. S ezzel szembeállítva tesznek említést arról a nyilatkozatról, amelyet Közép-Európából több mint százan írtak alá, minden elűzést és kitelepítést határozottan és maradéktalanul elítélve, mert különben „repedés keletkezik az európai egység közös fundamentumában”.

ĺgy érzékeltetik a szerzők azt a két pólust, amely között ott feszül morál és politika, jog és jogtalanság, józan ész és felelősség, egyéni sors és közös történelem szemben-állása. Ezekre világítanak rá az összeállításban szereplő német, cseh, lengyel és más szerzőktől származó írások.

Természetesen a szlovákiai magyar olvasó kíváncsisággal olvassa végig az ismert szlovák történésznek, Ivan Kamenecnek a fejtegetéseit, aki némi rezignáltsággal kimondja: kollektív bosszúállásoknak ezrek esnek áldozatul úgy, hogy egyéni felelősségüket vagy bűnösségüket valaha is kivizsgálták volna. ĺrása végén szűkszavúan a szlovákiai magyarság háború utáni helyzetére is kitér, s többek között említést tesz arról, hogy 1948-ban a megkérdezett szlovákok fele elfogadta a magyarokkal szembeni, a megelőző években alkalmazott jogfosztó intézkedéseket, azaz nem támogatta, hogy a magyarok fokozatosan visszakapják politikai és állampolgári jogaikat. Csak egyet lehet vele érteni, amikor arról ír, hogy a hátrahagyott teherből „táplálkoznak mindkét államban nemcsak a radikálisan nacionalista mozgalmak, hanem gyakran a „szalonképes” politikai pártok is, amelyek ideológiai programjaikat vagy propagandajelszavaikat alkalmi, a történelemből vett „képekkel”, célzott mítoszokkal vagy ellenmítoszokkal igyekeznek „feldúsítani.”

Igen, főként ha nincs meg – valójában még az értelmiségi elit körében sem – a szerkesztők által Németország és szomszédai kapcsolatainak összefüggéseiben hangsúlyozott komplex látásmód iránti kölcsönös késztetés. Szlovák–magyar viszonylatban ugyanis kiváltképp hiányzik – az érveket és ellenérveket ütkeztetve – a súly-arányoknak sokszor patikamérlegszerűen érzékeny kezelése. Éppen ezért tűnik furcsának, hogy az összeállítók a másik fél, a magyarság véleménynyilvánításáról megfeledkeztek. A szerkesztők ugyanis úgy érzik, hogy Magyarország kevéssé ment át a múltról való közbeszéd olyan differenciálódásán, mint a környező országok, ahol régi bizonyosságok és politikai tradícióvá merevedett szokások váltak kérdésessé, melyek évtizedekig megszabadítottak a jelenre vonatkozó kínzó kérdésektől. Ezekután már nincs azon csodálkozni való, hogy a lapszerkesztés során a szlovákiai magyar kisebbség szemszögének láttatásása iránt sem mutatkozott igény.

Alighanem elgondolkodásra késztethet, vajon nem játszik ebben közre az is, hogy hajlamosak vagyunk elhinni: sérelmeinket mindenütt, európai szinten is olyan megértéssel fogadják, ahogy azt mi átéljük? Nem arra lenne-e szükség, hogy ezekről kellő, mások magatartásának sajátosságaival is számoló múlt- és önértékelésekként kapjanak képet?

Erről most az Európai Unióba bekerülve elsősorban már mi magunk – a szlovákiai magyarság – tehetünk.