Emléktábla már a város

– Bánatos költő boldog gyermekkora – mormolta a kabátjába Juhász, mikor meglátta a kavargó alakot. Két Gyula fut össze a város fölött. Két bánatos, szomorkás ember. – Hallottad? Világvége volt? Rohantam, mi maradt a városból. Mégiscsak ide köt a gondtalan gyermekkor. De te miért ide siettél? Semmi sikerélmény. Semmi tartós boldogság. – Á, csak futok, ösztönből. Űzöm magam tovább. Torlódnak az árnyak, kobakok kocódnak. – Fiúk, hol vannak felboncolt gyíkjaim, beretvált macskáim, meg pompás, idomított korcskutyáim? Őket kerestem mindig a másik kontinensen. – Kittenberger, ne böködj! Hogy örüljek leheletfinom gyermekkoromnak így? – révedne Reviczky. – Hagyjad, Gyula, önáltatás a boldogság – nyámmog szegény Juhász. Mocorognak a sűrűsödő homályok. Alakulnak a sápadt foszlányok. Egy ideges vékony arc rebben bizalmatlanul. – Csak azokat lehet igazán gyűlölni, kiket igazán szeretünk. – Kedves Féja Géza, te miért nem rokkantál bele ebbe a nyomorba? – Gyulám, a gőg nem rokkanás? Erős voltam, de sebzett. Ez a város nyesett meg. Visszavágtam. Rángattam bölcsőm veszettül. Egy makulátlan úr, nyúlánk testű, rokonszenves férfi. Maga a helyi jelleg. – Ügyvéd úr, ön bírta itt ki egyedül. Kersék maga a hűség – dudorászik Juhász. – Könnyű volt nekem helyi tehetséggel. – De nem adtad fel, János. Művelted ezt a kertet. – Géza, vagdalkoztam volna én is, de nekem a simulásra tellett. Két Gyula összenéz: – Hej, az egzisztencia! Be jóindulatúak lennénk! – Csak úgy kirándulgatni az irodalomba. Kersék és Féja még mindig méregetik egymást. – Téged kitiltottak a városból, Gézám! – Én tiltottam ki magamból a várost! Kálmán csak mosolyog: – Ó, ti irodalmárok. Figyelem nélkül, azt hiszitek, senkik vagytok. Rándult egyet Féja penge szája. – Nem mindenkinek elég egy víziló bámuló tekintete. Én partnerekre vágyom. Juhász sóhajtott keservesen: – Túl érzékenyek vagyunk mi ahhoz. Kersék talán magába réved: – Nem születhet minden sor idegi alapon. Tumultus, gomolyog a sok szellem. Kavarodik a por. Ölelkeznek vagy talán fogást keresnek egymáson a birkózáshoz. Keserves zokogás bénítja meg őket. A népvezér: – Gyerekek! Ki vagyok én? Mit keresek itt is? Ez a százhuszonkilencedik vagy a százharmincadik szobrom? Most számolhatom elölről. – Kinek kell ez a város? – hív licitre Reviczky, de nem jön lázba senki. – Kell a fenének! – Megvolt! – Dögunalom! – Na, azért néha fölkavartad. – Látszathercegség. – Egymás szavába vágva tolongnak. – Fiúk, ez most a város vagy csak az emléktábla, hogy ilyen is volt? – Reviczkyt tényleg érdekli. – Talán tényleg volt világvége. De odalent észre sem vették. Disznók elé világvégét – túrt bele szakállába Juhász. – Szögezzük le, emléktábla már a város – fontoskodott Kittenberger. Én éppen kiléptem a bérházból. Egyik kezemben a gyerek, a másikkal a kocsit rángatom, az Istennek se akar beleülni. Gyere már, elkésünk az oviból – sürget a kedvesem. Unalmas, hétköznapi reggel. Fölnézek az égre. A felhők mintha ismerős arcok lennének. Mintha böngésznék a várost. Csapzottan, szűkülő szemekkel. Távolabb más városokat, más ismerős párapofák vizsgálgatnak, ki tudja, miért odamenekülve.