Sóti Juli előadó neve a napokban vált ismertté, amikor az egyik tehetségkutatóban előadta dalát, annak színpadi előadásával mutatva a témáját, ami a családon belüli erőszak.
Elmegyek, elmegyek…
Az előadás rövid videóitól hemzseg a net, hozzászólások százai érkeznek rá, bárki bárhol osztotta meg, biztos érkezett rá olyan visszajelzés, amelyben kiderült, hányan hányféleképpen éltek, tapasztaltak erőszakot családon belül.
Juli, az előadó az egyik oldal megosztásánál hozzászólásban köszönte meg, és írta le, hogy a színpadon hagyta a lelke egy darabját. Az Elmegyek, elmegyek dal első soraiból is már ez hallatszik ki: a lélek. Annak cserbenhagyása.
A bántalmazás és az ilyen kapcsolatok dinamikája összetett, épp ezért nem is olyan egyszerű rálátni arra, hogy miben él az áldozat, egyáltalán a felismerésig vezető út is olyan erőt kíván, amely az áldozatnak nagyon sokáig nincs meg. Na nem azért, mert az gyenge, hanem mert a bántalmazás olyan sokrétű, olyan színes skálán mozog, amelyben sokáig még az áldozat érzi magát rossznak. Vagyis elhiszi, azért bánik vele a másik így, mert ezt érdemli. Mert hibázott, mert nem csinált valamit elég jól. Ha ki meri mondani, hogy ezzel nem ért egyet, akkor a másik azért hibáztatja: nem fogadja el a kritikát és sértődékeny. Ha beleáll a konfrontációba, akkor hisztis, túlérzékeny.
A bántalmazásról nem azért beszélünk, mert trendi téma, és mert most már mindenkit valamilyen személyiségzavarral szeretnénk felcímkézni (sokan patológiás narcisztikusként diagnosztizálják a párjaikat, pedig a narcisztikus személyiségről, valódi pszichológiai értelemben ritkán van szó). A bántalmazásról azért kell sokat beszélni, mert sajnos az áldozatok csak így láthatnak rá: abban, amiben élnek, nem csupán ők érzik magukat rosszul, nem hisztisek, hanem valóban rosszul bánnak velük, és ez nem múlik el attól, hogy alárendelődnek, szó nélkül tűrnek, hanem meg kell annyira erősödniük, hogy képessé váljanak saját belső forrásokból lépni és határokat húzni, ahol erre van mód. Ahol nincs, onnan menekülni kell, és soha vissza nem nézni.
Nem azért kell nyíltan, dalban, cikkben, videókban az áldozatoknak elmesélni saját történeteiket, mert ez egyfajta feldolgozás, hanem mert példa arra is, hogy akár mi is képesek vagyunk kilépni a méltatlan kapcsolatokból.
Arra, hogy ki lehet bántalmazó, nehéz egyértelmű választ adni. Vannak-e rögtön jelei? Tudhatjuk-e valakiről, hogy később, amikor már biztonságban érzi magát és a kapcsolatot, átvált bántalmazóva? Hogy folyamatosan leépíteni vágyik majd a másik önbecsülését, megkérdőjelezi az értékességét, a munkáját, a sikereit, az önállóságát? Sokszor nem látható előre, főleg nem az ismerkedés idealizáló szakaszában, és vannak esetek, amikor csak jóval később, valamilyen életesemény hívja elő a másikból a valódi, akár számára is ismeretlen ént, amelyik mintha kettéválasztaná azt a személyt, akit megismertünk. Az áldozatok folyamatosan ebben a reményben élnek, hátha ma épp a kedves énje jön elő, érkezik haza munkából. Az, akit lehet és kell szeretni, mert nélkülünk elveszett. Ott a felelősség az áldozaton: ha már őt választottam, ki kell tartanom.
Az, hogy Juli most dalban adta át az ilyen kapcsolatok összetettségét, rámutat arra is, mekkora munka van az ilyen kapcsolati rendszer elhagyásában, a kilépésben. Az áldozatok nem gyengék, harcosok. Akiknek kijár a segítség.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.