Egyre nő a szegénység

Úgy tűnik, nem Soros, nem Brüsszel, nem a civil szervezetek és nem a migránsok miatt lett üresebb a bevásárlókosarunk, hanem az ország rossz gazdasági politikája miatt. A szegénység nem beszédtéma lett, hanem mindennapi tapasztalat. Már csak az a kérdés, hogy meddig hisszük el, hogy ez így normális.

A friss adatok szerint több mint 980 000 ember, vagyis a lakosság egyötöde él a szegénységi küszöb alatt. Minden ötödik ember! És ez nem valami távoli statisztika. Ez a boltban kezdődik, a kasszánál folytatódik, majd a hűtő előtt tetőzik, amikor el kell dönteni: tej vagy sajt, gyümölcs vagy kenyér. Egyre több ember már nem spórol – mert nincs miből. Egyszerűen kihagy dolgokat. A felmérések szerint a háztartások többsége havi(!) 100–300 euróval költ többet, mint tavaly. Nem nyaralásra, nem új autóra – ételre, fűtésre, gyógyszerre. Az élet alapfunkcióira.

Közben a fizetések nemhogy nem emelkednek, de sok esetben reálértékben zuhannak. A szociális háló lyukas, a középosztály zsugorodik, a fiatalok elmennek, az idősek meg csendben kiszorulnak. A 65 év feletti, egyedül élő nők közel 30 százaléka már most szegénységben él. És ők nem az újságírók miatt nem esznek gyümölcsöt, nem egy felvonulás miatt nem jutnak gyógyszerhez, és nem is a liberalizmus miatt fűtenek be ritkábban. Ők egyszerűen nem férnek bele ebbe a rendszerbe.

De nem csak az idősek. A háromgyermekes családok harmada anyagi nélkülözésben él. Az egyszülős háztartások közel 40 százaléka a túlélésért küzd.

A kormány pedig mit tesz? Vagy hallgat, vagy beszél – csak épp nem erről. Inkább megy a mutogatás, a belső és külső ellenség keresése. Mintha bárki is elhinné, hogy a boltban azért kerül már több mint 3 euróba a tej és a kenyér együtt, mert valahol Brüsszelben valaki aláírt egy rendeletet. Csakhogy az emberek nem politikai hazugságok és félrevezetések alapján fizetnek. Nem az elképzelt ellenségképekkel laknak jól.

A szegénység tehát nem csupán nő – beépül a hétköznapokba, része lesz a rutinnak. És ez a legnagyobb veszély: hogy megszokjuk.

Pedig lehetne máshogy. Lehetne a közbeszédben prioritás az, hogy senki ne érezze magát feleslegesnek. Hogy legyen valódi bérfelzárkózás, célzott családtámogatás, működő régiófejlesztés. Nem világmegváltás kell, csak rendet kell tenni ott, ahol most pótcselekvés és propaganda van.

De addig is marad a gyümölcs nélküli ebéd, a hideg nappali, a lemondott uzsonna és az a mondat, amit már egyre többen mondanak: „Ez már nem élet. Ez csak túlélés.”