Egy osztálytalálkozó margójára

Gyerekként, nyolcadikos diákként mentünk középiskolába, egy igazi védett burokból. A régi iskolánk, a bakai alapiskola híresen jó intézmény volt. Bár falusi suli volt, kiváló felszereltséggel rendelkezett, és még jobb tanárok adták át tudásukat. Mindenki szem előtt volt, személyes kapcsolatokra épültek az ismeretségek, alaposan ismerték a diákokat nemcsak a tanárok, hanem az egyéb ott dolgozók is.

Huszonhét éve elvált kétosztálynyi kölyök, mind a környékről, és bizony szombaton egy asztalhoz ültek, három tanár jelenlétében. Ott ültek velem szemben, az eltelt években a koruk négy évtizedre kerekedett, de az arcuk, a mosolyuk olyan régről ismerős.

Erzsi néni, az egyik osztályfőnök emlékeztetett bennünket az élet valódi értékére: az egészség az egyetlen lényeges dolog. Ahogy mondta, sorolta a veszteségeit, hetvenévesen már túl hosszú a listája. Bólogattunk mindannyian, de én csak akkor engedtem át a gondolatot magamon, amikor már eltelt a osztálytali, és otthon feküdtem az ágyban.

Negyvenévesen olyan sokszor érintett már meg az elmúlás, a gyásszal szakmámból kifolyólag dolgozom, de Erzsi néni átadott élettapasztalata másképp, máshogy hat rám. Emlékszem rá: mindig visszafogott, nagyon energikus nő volt, egyedülálló anya. Sosem volt erőszakos, a hangját sem vitte fel, remek matektanár volt. Ha valamit mondott, annak oka volt, hiteles emberként emlékszem rá, és ezt is tapasztaltam szombaton is.

Sokat beszélgettünk mi, volt osztálytársak, sor került az élettapasztalatok összevetésére, emlékezésre, abból is a volt szerelmek maradtak meg legélénkebben. Huszonhét év után is megdöbbentő volt a plátói szerelmek felidézése, megható volt néhány bocsánatkérés, vallomás.

Nehéz volt a hozzám közelálló egykori jó barátnőt elengedni éjszaka. Tartottam volna még a karomban, hogy érezze, milyen fontos most is, nem szűnő szeretettel vagyok iránta, és csak a sürgető éjjeli órák miatt nem tettem, hogy még tovább tartó beszélgetésre hívjam.

Fél négykor ébren hánykolódtam az ágyban, a kislányom szuszogását hallgattam, és próbáltam mindenféle benyomást, élményt, kapcsolatot a helyére tenni a lelkemben, az emlékek és a jelen összesítése zajlott. Leltárt készítettem: mi is az, ami a gyerekkorból megmaradt bennem, a közös nyolc év mennyire hat ma is rám. Végül reggel a közös chat életre kelt, kezdték küldeni az osztálytali fotóit. Nézegetem őket, és öröm jár át. Hála a közös estéért, a gondtalanság látszatáért és a mélységért, amibe bele mertünk ereszkedni néhány volt osztálytárssal!

Már most örülök az öt év múlva esedékes repetának.