Egy apa vallomása

Réka egyébként nagyon ügyesen csinálja mindezt. Sokáig észre sem lehetett venni, hogy minden is az én hibám, mert sosem úgy kezdte a monológust, hogy én szar ember vagyok, hanem, hogy ő milyen nagylelkű, és mennyi mindent egyedül kell oldania.

Végül folyamatosan abban voltam, hogy keveset adok, és az, amit teljesítek, sem elég jó, mert ha én főztem, akkor azzal volt a gond, hogy az íze nem olyan, mint amit ő csinál. Ha a gyerek pelenkáját cseréltem ki, arra lettem figyelmes, hogy öt perc elteltével leszedi a gyerkőcről, és újra felhelyezi, neki ugyanis úgy tűnt, félreáll a pelus. Olyankor persze rászóltam, hogy ez most már kellemetlen nekem, bele szoktam állni, hogy megvédjem a saját munkámat. Megkérdeztem, vajon mitől jobb, ahogy ő csinálja, de általában teljesen más témánál kötöttünk ki, arra egyenes válasz sosem jött, amire rákérdeztem.

Évek óta veszekszünk a semmin Rékával. Ha valaki megdicsér, önkéntelenül tagadni, hárítani kezdem a kedves szavakat, de nem álszenteskedés vezérel, egyszerűen nem hiszem el, hogy valamiben, bármiben is elég jó tudok lenni.

Szar apa vagyok, mert a gyerekek mellettem mesét néznek. Ha bringázni megyünk, akkor túl rövid ideig voltunk kint, annyi idő neki nem volt elég a takarításra. Ha egész napos programot szervezek nekik, bevonom anyuékat is, és valahova kiruccanunk, azt hallgatom, őt otthon hagyom, vele sehova sem megyek. Ha kettőnknek szóló programot siettetek, hogy tudjunk a gyermekeink nélkül is időt tölteni, elutasítja azzal az indokkal, hogy akkor megint le kell a srácokat passzolni.

Szar férj vagyok, mert bár ott az új ház, két kocsi, fizetjük a hitelt, neki kell a gyerekek mellől elmenni dolgozni, hogy évente kétszer legyen pénz a kirándulásokra. Gyakran hallgatom tőle, hogy másnak mennyivel egyszerűbb, de magamnak sosem tettem fel a kérdést: vajon más férfi is ennyit tűr, hallgat, nyel a feleségének?

Néha, amikor jobb passzban van, el szoktam neki mondani, hogy az, ahogy velem beszél, amit velem éreztet, nagyon fáj, mert végtelenül kicsinek érzem magam tőle, kisfiúnak, aki bárhogy igyekszik, semmiképp sem kap dicséretet, megerősítést, elismerést. Ilyenkor mindig cinikusan rám nevet, hogy ugyi milyen jó érzés, ha megkritizálnak, máskor azt is vedd észre, amikor te csinálsz velem ilyeneket. Tehetetlennek érzem magam, hiába mondom, ami fáj, hiába kérem, változtassunk mindketten, úgy csinál, mintha nem értené, amit mondok. Mi a baj azzal, hogy figyelmeztet, jobban is elvégezhetném a feladataim.

Eszembe jut néha, vajon ez elég indok-e arra, hogy elhagyjam. Hogy az, hogy ilyen értéktelen senkinek érzem magam, hogy összerándul a gyomron a feleségem jelenlétében, tényleg egy életre szóló kötelék ára?