Egolegó

Azt, hogy miközben egyre kevesebb dolog érdekli a mai gyerekeket az offline világból (könyv, toll, kavics, fűszál), a legó kitartóan tartja magát, mintha a képernyőkön túl mégis lenne valami érdekes abból, ami kézzelfogható. 

1932. Ekkor alapította a Legót Ole Kirk Christiansen nevű dán asztalos, az elnevezés pedig azt jelenti: „leg godt”, magyarul: játssz jól! Jól játszott, aki kitalálta, mert a legó azóta meghódította a világot, és még idén is képes volt növekedést elérni. 

De mit tud a legó, amit más játékok nem? A legó olyan, mint az internet: külön világ, amelyben meg lehet építeni ezt a másikat, amelyben élünk. Ha akarom, panelház, ha akarom, űrhajó, ha akarom, középkori kastély (és ez csak a töredéke az egyre szélesedő kínálatnak). Ez a „világ a világban” azért csábító, mert a gyerek dönthet: itt ő az építész, a városvezető – amíg a szülő rá nem lép egy elgurult sárga kockára, mert onnantól baj van. Amikor belelépünk, minden érzékünk egyszerre kapcsolódik be: látás (színes kocka), hallás (saját káromkodásunk), tapintás (éles szélek) és szaglás (a frissen felszakadt bőré). 

Ráadásul a legó nemcsak játék, hanem már szinte alternatív fizetőeszköz is. A bontatlan csomag olyan, mint az aranytömb: évről évre drágul, gyűjtők vadásznak rá, és a polc mélyén lapulva is értéket őriz. Az ömlesztett legó pedig olyan, mint a régi pénzérme: kilóra mérik, persze olcsóbban, de még mindig jobb, mint a semmi. Kevés játékról mondható el, hogy használtan is van értéke. 

Paradox anyag a legó: egyszerre luxus és szükséglet, öröm és fájdalom, gyerekkacaj és szülői sóhaj. Az a játék, amelyik nem hagyja, hogy végleg az internetbe költözzünk. És miközben a dán családi cég pénztárában egyre nő a bevétel, otthon a szőnyegen újra és újra felépül a világ – csak más sorrendben, más szabályok szerint, és mindig eggyel több elgurult kockával, amely sötétben várja a következő áldozatot. 

A legó tehát kockákból épül, ahhoz pedig, hogy valami bátor eredmény szülessen a legóból, kell egy nagy adag ego is. Ez a majd százéves dán találmány pedig addig lesz töretlenül népszerű, amíg az emberiségnek szüksége van arra, hogy fájjon egy kicsit – de persze csak játékból.