Csökken az emberi szavak megbecsülése

Az emberiség jövőjére gondolva vészjóslónak tekinthető szokás, jelenség érhető tetten hétköznapjainkban. Mind többen gyarapítják ama halmazt, amelynek tagjai főleg csak (jó esetben a valóságot mutató, de mindinkább a feltűnési viszketegséggel élők által a valóságot részben meghamisított vagy mindenestől hamis) képeket és pár tíz másodperces, szintén kétséges tartalmú videókat szeretnek nézegetni. Csakhogy – mintha ez esetben az evolúció emberi léptékkel is észrevehető gyorsasággal hozott volna eredményt – az amúgy képlékeny (az idegtudományból kölcsönzött neuroplaszticitás azt jelenti, hogy az agy képes új idegi kapcsolatok kialakítására és a meglévők megerősítésére) és részint ezért elképesztően sok mindenre használható agy sokaknál az ilyen bugyutaságokkal teljesen telítődik. Így a fennmaradó befogadó- és teljesítőképességük nem elegendő hosszabb szövegek feldolgozásához, beleértve az azokhoz elengedhetetlen szövegértelmezéshez. Ezért, tudván magukról, hogy úgysem bírják végigolvasni, nem igénylik a terjedelmesebb írásokat. Észlelik ezt a nyomtatott lapok kiadói és sok weboldal működtetője is. Belelapozva szinte bármely újságba, magazinba, láthatóan ellepi oldalaikat a sok túlméretezett, illusztrációnak szánt, de többnyire felesleges kép. Értelemszerűen csökken a valódi tartalomnak, a szöveges mondandónak biztosított terület. A mai ember kialakulását megelőző időszakban végbementek a hangképzéshez szükséges anatómiai, agyi és hangképző szerveket érintő változások. Következett a kezdetleges hangképzés, a valós jelentéssel társított első szavak, az összetett beszédképesség. Kialakult a szépérzékünket képletesen megcsiklandozó irodalom. A tudományok fejlődése magával hozta a milliónyi új kifejezés megalkotásának szükségességét. Ez az emberi tudás általános fejlődésének része. Ma meg gépek írják-mondják „maguktól a szavakat”. Közben az embereknek szánt szövegek rövidülése kevésbé bír agymozgató hatással. Az efféle elsatnyulás pedig összességében nem hozzáad az emberiség évmilliók óta tartó fejlődéséhez, hanem veszít belőle. 

Mármost, ha az élet számos területén ez válik szokásossá, a kevés érdemi tartalom és rengeteg szükségtelen látványelem, és látjuk, ez biz’ így van, akkor a még gondolkodó agy egy idő után arra a felismerésre juthat, hogy nem kell annyi minden újat megtanulnia, tehát ellustulhat. Ebből néhány nemzedék múlva következhet az emberiség oly mértékű elbutulása, amely fajunk vesztéhez vezethet. Persze ez ma senkit nem érdekel. A fentieket egyelőre tudományosan még nem igazolták, hiszen senki nem élt még olyan sokáig, hogy az agya egyértelmű jelét adta volna annak, hogy megtelt. Ráadásul, ha valakinél ez megtörténik, valószínűleg nem fogja tudni e tényt tudatni másokkal, mert erre sem marad szabad kapacitása.