Családi perpatvar Moszkvában

Csupán egy-két eset... Eduard Limonov fegyveres „nemzeti bolsevik” összeesküvést szervezett, börtönbe csukták, nemrég szabadult. A most magyarra is lefordított, enyhén szólva pornográf regény, a Kékháj szerzője, Vlagyimir Szorokin azt tette közhírré, hogy megkóstolta gyermekei székletét. Majakovszkij majd száz éve azzal keltett feltűnést, hogy a gomblyukába sárgarépát tűzött szegfű helyett. Ugyan kit háborítana ma már fel Majakovszkij?

Társaihoz hasonlóan, az idén 57 éves, ma már az orosz irodalom élvonalához tartozó Viktor Jerofejevet sem az az egykori ifjúi lázadó szellem fűti. Lázadása, annak idején, persze, őszinte volt. „Olyan vagyok, mint egy emancipált cigány, arany műfogsorral, aki saját nációja lopási hajlamairól ír” – jellemezte önmagát 2002-ben kiadott Az orosz lélek enciklopédiája című esszéregényében. Érteni kell az író „érted haragszom, nem ellened” – dühét. Mondjuk, amikor ilyesmit olvashatunk tollából: „Oroszország rendszerint mindenkit elront, aki közel kerül hozzá. Nyomot hagy mindenkin, aki meglátogatta.”

Egyébként irodalomtörténészként kezdte pályafutását és kandidátusi disszertációját Dosztojevszkij és a francia egzisztencializmus viszonyáról írta – ez ugyancsak szokatlan, sőt meghökkentő téma volt. Addig azonban a védett emberek szűk köréhez tartozott, születési jogon. Viktor Jerofejev édesapja ugyanis Molotov titkára, illetve Sztálin francia tolmácsa volt, aztán Párizsban nagykövetségi tanácsos, az UNESCO egyik alelnöke, végül pedig bécsi szovjet nagykövetként várta külügyminiszter-helyettessé való kinevezését, amikor fia fellázadt. 1979-ben néhány társával együtt kiadott egy antológiát, Metropol címmel – a cenzúra megkerülésével. A „szamizdat”-könyv fantasztikus botrányt kavart, nem annyira tartalmával (mai szemmel olvasva szinte ártalmatlan politikailag), hanem az irodalmi bálványok döntögetése, illetve a szabályok semmibevétele váltotta ki a hivatalosok haragját. Következményként a másik főszervezetőt, Vaszilij Akszjonovot emigrációba kényszerítették, a fiatal Jerofejevet kizárták az írószövetségből, édesapját pedig, aki nem volt hajlandó fia megtagadására, kirúgták a diplomáciai szolgálatból. Vége lett az elithez tartozáshoz, a külföldi utaknak, a „zárt boltoknak”, magas rangú egykori barátai meg sem ismerték, ha netán találkozott velük véletlenül. „Megöltem apámat” – írta egy vallomásában. – „Nem fizikai, hanem politikai gyilkosságot követtem el – a Szovjetunió törvényei szerint mindez egyenlő volt a halállal”.

A tekintélyes orosz hetilapban, a Moszkovszkije novosztyiban közzétett vallomásában pedig visszatér a pályakezdéshez és elismeri: „most másodszor öltem meg apámat”. Merthogy új regénye, amely egyszerre jelent meg németül és oroszul A jó Sztálin címmel – a család históriájáról szól. A történet pikantériájához tartozik, hogy a könyv moszkvai bemutatóján jelen volt a szerző 83 éves apja is, aki azonban még nem ismerte a könyvet. Aztán elolvasta és a szülők mérhetetlenül felháborodtak. Nem csupán azért, mert – szerintük – a fiú kiteregette a családi szennyest. Az apa plágiummal vádolta meg Jerofejevet, mert olvasta a papa szeptemberben megjelenendő emlékiratait és sok-sok részletét felhasználta. Egyebek között annak leírását, hogy annak idején a papa miként dolgozott Stockholmban, vagy egy életveszélyes, Arhangelszkből Skóciáig tartó háborús utazás részleteit szintén átvette. Nem szólva a Sztálinról szóló történetek némelyikéről, amelyekről a papa tolmácsként szerzett tudomást. A fiú azzal védekezik, hogy ezeket a históriákat még gyermekkorában hallotta, különben is: ő regényt írt, igaz, „dokumentumregényt, amely végül is kitaláció, de azért nem teljesen a fantázia terméke, hanem a kettő különös keveredése”. A Moszkovszkije novosztyiban közzétett esszéje édesanyjának kérésére, nyilvános bocsánatkérésként íródott, mert a mama meg is írta, hogy mennyi valótlanságot talált fia regényében.

Az író azonban azt válaszolta e vádakra, hogy készségesen megköveti szüleit, ha azok sértve érzik magukat, ám ne feledjük, hogy ez a családi viszály mégsem magánügy és több mint reklámfogás, noha annak sem utolsó. A jó Sztálin ugyanis irodalom, és csupán látszólag szól a Jerofejev család életéről, a papa diplomáciai tevékenységéről. A regény igazából a sztálini nomenklatúra életét ábrázolja a diktátor életében, illetve a halála után. A részletekben ugyan a szülők élete is megismerhető, valójában azonban a kort idézi és azoknak az embereknek a tipikus magatartását, hitét, tévedéseit, akik őszintén hittek a sztálini rendben. És a rendet magát is megmutatja, amelyben a dogmák hatalma mindennél erősebbnek bizonyult. Erről szól igazában A jó Sztálin. A családi perpatvar pedig biztosan segít a könyv eladásában, viszont az irodalom szempontjából lényegtelen. De az egész térségünkre vonatkozik, hogy nehéz szembenézni a múlttal, amely állandóan kísért.