Csaholáskényszer

Mostanság elég sok időt töltök falusi szülői házunk aránylag nagy kertjében, melyet apánk már csak szemével tud megművelni, hiszen néhány hét múlva a kilencvenedik életévébe lép. Amikor megérkezem, az udvar hátsó fertályában mindig éktelen ugatással fogadnak a kutyák. A szomszédéi. Az egyik, a nagyobb és – úgy nézem – az öregebb is meg van kötve, a másik, a puliféle hol előreszalad, hol visszaiszkol amahhoz, miközben versenyt ugatnak. A gazdájuk, akivel a kerítésen át rendszerint szóba elegyedem, nem szól rájuk. Úgy gondolhatja, a kutyáknak, ha idegen van a porta közelében, az a dolguk, hogy ugassanak. Közvetlenül a drótkerítés mellett állva beszélgetünk, a kutyák szeme láttára, persze hogy nem hagyják abba az ugatást. Egy pillanatra sem. Néhány perc elteltével már idegesíteni kezdenek, ezt észreveszi a gazda, vagyis hát a szomszéd urunk is, de még ekkor sem szól rájuk, hogy hallgassanak el már végre. Az időjárás megvitatása után sorolja szép tempósan a kertészkedés keserveit, én meg azon gondolkodom, hogy tudnám már agyonvágni azt a két hangos dögöt. S ekkor valami váratlan, hihetetlen dolog történik. A láncra kötött nagyobb kutya elhallgat, a puli, mint egy sistergő plasztikbomba, pörög és ugat tovább. Amikor észreveszi, hogy amaz elhallgatott, hirtelen feléje fordul, s szinte üvölt rá, egészen addig, míg a társa is újra nem kezd ugatni. Ettől kezdve a puli olyan alapállást vesz föl, hogy fél szeme rajtunk, fél szeme pedig a társán. És amint a társa elhallgat, mert ezután már egyre sűrűbben kifullad, tüstént nekiugrik, s addig marja-ugatja, míg az is csaholásba nem kezd. Nem tudok hova lenni az ámulattól. Hát micsoda ez? Miféle kutyatörvény? A láncra kötöttnek már alig jön ki hang a torkán. Látszik, hogy nem bírja soká, és valószínűleg rég abbahagyta volna az ugatást, ha az a kis haramia nem volna ott mellette, s nem kényszerítené arra, hogy vele együtt ugasson. Ilyet még nem láttam. Legalábbis így, kutyák között. Kérdésemre aztán a szomszéd elmondja, hogy a mérges kicsi valójában még csak három, a megkötött pedig már tizenhárom éves, de nem azért van láncon, mert fiatalabb korában szétszedte az embert. Nem árt már senkinek, de a család az évek során megszokta, hogy láncon tartsák. Meg ő is megszokta. Ha eleresztik, fordul egyet, s kocog vissza a lánchoz, s várja, mikor akasztják a nyakába az örvet. Végül a jóval fiatalabb szomszéd urunktól még tanácsot kapok arra vonatkozóan, hogy szerinte melyik permetszer leghatásosabb a burgonyabogár ellen, aztán dolgom végeztével visszatérek ide, a városba, de most is – már a számítógép előtt ülve – magam előtt látom, ahogy a láncra kötött kutya áll kimerülten, öregen, porig alázva. A puli pedig őrjöng...