Biztonságban vannak a gyerekek?

Mi is a helyi közösséget választottuk, hogy elvegyüljünk kisközségünk lakói vagy azok ma már távol élő gyermeki és unokái közt. Alig van a faluban fiatal család, egy kezemen meg tudom számolni, az elmúlt három évben hány gyermek született.

Így gyereknapon is csak nagyokat sóhajtoztam. Mert szeretem az ilyen közösségi találkozókat, ahogy az egyik keramikus, Piroska apukája, Gyuszi bácsi mondta: azért szeret gyerekekkel foglalkozni és az agyag használatára tanítani őket, mert így lehetősége van beszélgetni. Mikor lenne ideje akár velünk is pár mondatot váltani, megtudni, kinek mekkora a gyereke, hogy él? Igaza van, mondtam is, nagyon fontos, hogy ne váljunk idegenekké, ha már egy faluból származunk, és Piroskát is, a lányát ovis koromtól ismerem. Közösek voltak a tanító nénijeink, a helyszínek, az arcok, akikkel és ahol a gyerekkorunk zajlott.

Azon gondolkodtam azonban, hogy a mi kis falunk, ahol valóban le lehet lassulni, ahol meg lehet tapasztalni a kapcsolódás sokféleségét, mitől lenne gyermekközpontúbb? Van egy rendezett, kerítéssel körbevett játszóterünk, műfüves pályánk, egy kocsmánk, ahol nyáron jégkrém vásárolható, de nincs ovi, suli. Sem orvos. A legközelebbi tíz kilométerre. Kisbabával, autó nélkül nagyon nehéz lenne az élet, de szerencsére a legtöbb családban ez nem gond. A legnagyobb hátrányunk, hogy a gyerekek, annak ellenére, hogy kicsi a közösség, nem járnak össze. Reggel a buszmegállóban találkoznak, aztán hazajönnek ugyanazzal a busszal. Lenne idejük kutyát sétáltatni, bicajozni, játszóterezni, de valahogy bent ragadnak a saját kis életterükben, és nem vegyülnek.

Megpróbáltam ennek az okát is megfejteni. Ma a szülő kísérni szeretné a programjaira a gyermeket: ha kimenne a csemete, vele tart valamelyik szülő is, mert veszélyes a világ. Gyakran hallom, hogy amúgy is, nem lehet a gyereket csak úgy elengedni, kiengedni, mert megsérül, nem iszik majd, vagy napszúrást kap, szúnyog is megcsípheti, kullancs is belemászhat. Ezért maradnak otthon a leterhelt szülővel ugye általában egykeként, a telefon mellett, mert akkor legalább biztonságban vannak.

Erről a gondolatról, hogy a telefont elég jó gyerekmegőrzőnek tartjuk, amióta láttam a Kamaszok című sorozatot, mindig az a mondat jut eszembe, amit az apa mond, miután kiderül, a fia megkéselt és megölt egy lányt, hogy: „De azt hittem, otthon biztonságban van.”

Elmélázom azon, mi mindent hiszünk a gyerekeink kapcsán. Micsoda tévútra képes vinni a hit abban, hogy ha megkíméljük őket, nincs házimunka, elvárás, de bármit megkaphatnak, amire csak rágondolnak, milyen káros lehet. Ahogy az a világ, ahova ellenőrzés nélkül engedjük a gyerekeket.

Mostanra ott tartunk, hogy kisgyermekek függnek a telefontól, hogy dühkitörésekkel reagálnak, ha megvonják tőlük a képernyőt.

Ha jobban belegondolok: ott, ahol két gyerek találkozik, és mindkettőnél mobil van, előbb vagy utóbb elkezdik nyomkodni, mindegy is, milyen klassz játszótér veszi őket körbe.