Belepottyanni Európába

A közvélemény általában semmiről sem értesült. Kelet-Európa a rendszerváltás óta Amerika-lázban ég, nem Európa-lázban, mindenki angolul tanul, a szegények az amerikai kereskedelmi tömegkultúrába zuhantak bele, a gazdagabbak a kétségtelenül élénkebb és gazdagabb észak-amerikai magas kultúra iránt érdeklődnek, mintsem a kissé ernyedt és unalmas nyugat-európai utánzatok iránt.

A magyarországi társadalomtudományi irodalomban a kurrens francia, német, olasz alapműveket angol-amerikai fordításokból idézik. A bőkezű németországi ösztöndíjrendszer azt is eltakarja, hogy a mai német nyelvterületen szellemi értelemben semmi érdekes nem történik. A német és osztrák olvasók azért szeretik annyira a magyar irodalmat, mert alig van sajátjuk. De a mai magyar értelmiség világismerete ösztöndíjfüggő és benzinárfüggő.

S mindenkit meg fog döbbenteni, hogy az EU mindenekelőtt francia intézmény, bürokratikus éthosza a napóleoni korszakban kialakult modern, birodalmi észvallású és etatista államhivatalnoki karé.

A francia főtisztviselői mandarinátus különös képződmény: egyszerre arisztokratikus, tudomány- és műveltségbálványozó és polgárellenes (burzsoáellenes), s idegenkedik minden anarchiától, így a piaci anarchiától és a népi részvétel anarchiájától egyaránt. A globális kapitalizmusnak egyszerre (vonakodó, viszolygó) képviselője és (lelkes, őszinte) ellenfele. A francia hivatalnokokon, akik egyértelműen meghatározzák az EU politikai és kulturális jellegét, még rajtuk van a tizennyolcadik század bélyege. Világias, antiklerikális (részben vallásos anti-klerikáris – ez nem ellentmondás, Deák, Eötvös, sőt Tisza is vallásos volt, és antiklerikális –, Franciaországban a jobboldal sem ultramontán), tervező, ésszerűsítő, modernizáló, ám a maga nép- és tömegiszonyában mélyen antidemokratikus.

Nem véletlen, hogy a két legtipikusabb francia értelmiségi, Chateaubriand és Tocqueville Amerikában fedezte föl a demokráciát, csodálattal és kulturális aggodalommal. A francia eurokrácia komolyan veszi az egyenlőséget és a szigorú szabálykövetést, a rituálét, a pompát és az eleganciát.

A kusza, izzadós, kop., pecs. Kelet-Európa nagyon meg fog lepődni. A franciás EU-ban a nép hangját nem hallani (még kevesebb beleszólásunk lesz a saját ügyeinkbe, mint eddig), de a közügyeket, a közjót és a közérdeket a tudós mandarinok a maguk császári-udvari módján nagyon is komolyan veszik. A mindennél befolyásosabb francia szociológia – Destutt de Tracytől Bourdieu-ig – nem a pályázati úton történő lenyúlások, nem a klikkek, klánok, maffiák, járási retyerutyák, sógor-komaságok, klientélák, hanem a hegemonizáló állami reform elfogult tudománya.

Az egyenlőség, a részvét, az ésszerűség nőni fog, a népi szuverenitás, a szavazók viszonylagos hatalma meg csökkenni. Föltéve persze, hogy a lengyel szlachta és a magyar vármegye önző, nihilista szemlélete-hagyománya tönkre nem teszi az Európai Uniót, amire minden esély megvan.

Én a nyugat-európaiak helyében rettegnék – tőlünk. De hála Istennek ők se tudnak rólunk semmit, nem csak mi gondoljuk, hogy Strasbourg Texasban van.