Beavatás és ösztönök

Fogalmam sincs, miként van ma, de szerintem mit sem változott a beavatás szertartása. Legfeljebb még durvább lett, ám hogy nem tűnt el a rossz szokásrendből, az biztos. Kitörölhetetlen negatív emlék marad számomra az a szeptember elseje, amikor elsőnapos gimnazistaként átléptem az alma mater kapuját. A becsengetés előtt hideg zuhanyként hatott rám, amikor felsőbb osztályos fiúk tömegestől tódultak a tanterembe, s bevett szertartással a gimnázium diákjává avattak bennünket. Ha valaki nem ismerné, ecsetelem: hanyatt kellett feküdnünk a padon, ők pedig vízzel leöntötték, majd vörösre paskolták hasfalunkat. Nem hittem volna, hogy van ennél rosszabb is. Párizsban járva, szemtanúként döbbenettel tapasztaltam a gólyaavatás ottani gyakorlatát, amelyhez képest a miénk szinte semmivé törpült. A felsősök a gólyákat kettes sorban terelték az utcákon, s közben különféle porokkal szórták, színes folyadékokkal, habokkal locsolták őket, esetenként átlépve azon a ponton, amelyen túl kegyetlenséggé fajult a kezdetben csupán kissé kellemetlen játéknak tűnő dolog. Később, angyalbőrbe bújva, azon képedtem el, hogy az egyébként is kőkemény katonaéveket – mert a múlt rendszerben évek voltak – még maguk a kiskatonák is nehezítették. Azzal, hogy az „öregek” a rangidős jogán – mondván, csak visszaadják azt, amit ők kaptak – az újoncokat egyfolytában szívatták, zaklatták, azaz sikanírozták: olyasmiket műveltek és műveltettek velük, amikre bizony nem mindig lehetett azt mondani, hogy katonadolog. Visszatérve a középiskolába, felsőbb osztályosként sosem vettem részt az elsősök sérelmére elkövetett beavatási szertartásban, mert nem akartam résztvevő lenni valami kellemetlenben, rosszban, nem valóban, hívő ember azt mondaná, Istennek nem tetsző cselekedetben. Nem értettem, miért vannak, miért hagyományozódtak, miért élnek tovább az ilyen emberhez nem méltó megnyilvánulások. Nem a fizikai fájdalmat éreztem a legkínzóbbnak a beavatásban, hanem a lelki sérülést, amelyet a kiszolgáltatottság okozott. Az, hogy valami – pl. rangidősség valamilyen zárt közösségben – lehetőséget ad valakiknek, hogy megalázzanak másokat. Ajánlanám megnézésre A kísérlet című német lélektani thrillert, amelyben önkéntesek csoportjával egy pszichológiai szituációsorozat-vizsgálatot végeznek. Az alanyokat őrökre és foglyokra osztják, s megkezdődik számukra a börtönélet, amely kezdetben játéknak tűnik, később véresen komolyra fordul: az őrökből a helyzet gyilkos ösztönöket hoz felszínre. Döbbenet a film, mert már-már azt hiteti el, hogy valóban vad ösztönök szunnyadnak az emberben. A nagyobb baj, hogy ennek tudatosításához valójában filmet sem kell néznünk. Elég ilyen-olyan beavatási szertartásra gondolni, vagy az utóbbi napok iraki történéseire figyelni.