Az információ szabadsága az egyén szabadsága

A szólás és a gondolat szabadsága, a gondolat és vélemény áramlásának szabadsága a demokrácia egyik gránit tartóoszlopa. Az elmúlt 10-15 év ezt a tartóoszlopot kezdte ki a leginkább, a lehető legalattomosabb módon.

Ezért is fontos harcolni mind az álhírek és terjesztőik, mind pedig azok ellen, akik a vélemény szabadságát, hogy úgy mondjam, a négy fal közé igyekeznek terelni. A közelmúltban több olyan véleménycserém is volt barátokkal, ismerősökkel, amelyek tárgya az a kérdés volt, hogy kinek mennyire fontos a virtuális higiénia, kinek fontos a véleményszabadság. Őszintén szólva eléggé lesújtó volt tapasztalni, hogy a 30-40-es generáció, akikkel belenőttünk a rendszerváltásba, milyen mértékű apátiában van. Még szomorúbb, hogy ez az apátia nem belülről fakad, nem „döntésalapú”, hanem tapasztalati. Nagyon keveseket érdekel, hogy a rendszer mennyire lát bele gondolataikba. A 21. század elején, mikor szinte évente tapasztaljuk a technológiai forradalmat, a vélemény szabadságának megélése visszaszorul a magánbeszélgetések szűk terébe. Vajon az a szabadság, amit választunk, vagy amit kénytelenek vagyunk választani, reagálva a külső behatásra?

Személy szerint önfeladásnak vélem, ha valaki azt mondja, őt nem érdekli, ha az állam beleolvas az e-mailjeibe, személyes beszélgetéseibe, mert hogy „abban úgy sincs semmi érdekes”. Egyik vége a dolognak a technika túlterjeszkedése. Az ez elleni reakciókat teljesen megalapozottnak élem meg, valóban túlságosan is részévé vált életünknek a közösségi háló. A másik vége viszont a totális beletörődés és az „úgysem tudunk ez ellen tenni semmit”, illetve a „nekem nincs mit titkolnom” hozzáállás. De így vagyunk-e a dezinformációval is? Nem tudunk ellene tenni semmit, és hagyjuk inkább folyni a hazugságok folyamát, bízva abban, hogy az „én” bölcsebb és tisztábban lát? Vagy engedni kell az államot, hogy ebbe IS beleszóljon, és eldöntse, mi az álhír és mi nem. Ez esetben ugyanis szerintem az állam információ feletti kontrollmonopóliuma ugyanúgy érvényesül, mint mikor a személyes levelezésünkbe olvasva akarja kiszúrni (állítólag) a törvénysértést.

A megoldásnak valahol félúton ott kell lennie, ahol egy egyén és az állam közötti szerv segíti az egyént, óvja ezzel az állam részét képező civilt a külső hatásoktól – ezzel az államot is – és az állami kontrolltól is.

De a civil szektor kész lesz-e erre valaha, vagy hátradőlünk, és várjuk a legjobbat azoktól, akiket valójában kicsit sem érdekel az egyén?