Az idő nem múlik el nyomtalanul

Nyár közepe volt, négy nő és a kisbaba, aki hordozókendőbe lett helyezve, miután a több mint kétórányira lévő településre berobogtak. Ha visszagondol arra a napra, a sárga színekre emlékszik, az aranyra – a hajukban a fény, a sárgára perzselődött határ, a kisbaba tenyereiről lecsapódó napsugár.

A legjobb barátnője fehér ruhájában volt, poros volt a lábuk alatt az út. Élő zene szólt, ott ittak egy fröccsöt, fák árnyékában, nevettek és beszélgettek, nagy dolgokat vitattak meg álmokról és valóságról. Alig voltak harmincévesek, még minden olyan nagynak és nehéznek tűnt, de már érezni lehetett a bennük érő, érlelődő személyiség valódiságát.

Egy hosszú, barna hajú lány, aki gitáron játszott, feldolgozásokat énekelt, remek volt, autentikus, semmi cifrázás. A lányok és a kisbaba is ilyen kapcsolatban voltak egymással, és tökéletes pillanatok halmazából szövődött egy helyszín, ami mind a négyüknek sokat jelentett, és ahova az elmúlt nyolc évben visszajártak.

Egy idősebb férfi szárított virágot árult, látszott a növények szárításán, hogy otthoni körülmények közt zajlik, mert girbe-görbe szárak sorakoztak egymás mellett a kínálatban. De minden virág még illatos volt! A bácsi kötötte csokorba annak, aki válogatott, jó áron. A férfi nem volt cserfes, egyszer sem kérdezte az ott várakozókat személyes történetükről, de valahogy, ahogy járt a keze a virágokat egyengetve, olyan ismerőssé vált: a vonásai, a kézfeje, mint azoké a régi öregeké, akiket a gyerekkorunkból ismertünk – na, ő is olyan volt. Már évek óta nem találkoztak a piacon – vagy azért nem, mert már nem a szárított virágok szezonjára érkeztek, vagy mert addigra eladta őket.

Pár év kihagyás után egyszerre megpillantotta a bácsit. Ugyanott. Mintha megnyílt volna a kapu, csak nem tapad rá a kicsi teste egy szorosan kötött hordozóban – bizony már a kisbaba kilencéves, a legjobb barátnő már csak emlék, és ő ugyanott áll, a múlt szellemei pedig körbeveszik.

Az öreg úr mit sem tudott arról, mit is jelent annak a másik, teljesen idegen nőnek a találkozás. A viszontlátás. A nő addig megtett útja. A bácsi nem akar senkinek semmit jelenteni, nem kér figyelmet, csak eladja a portékáját.

A nő pedig bámulattal figyeli. Az idő mú-lását, az élmények kerekségét, a jutalmat, az érzelmek kanyarait és azt, miként lehet ennyi színt, ennyi megélést a helyén kezelni.

A nő ott, egy őstermelői piacon, állt és lélegzett. A múlt teljességéért és a máért egy pillanatra megállt. Mosolygott. Mert egykor is milyen teljesnek érezte magát abban a szeretetben, és most is, de most máshogy teljes ez. Bölcsebb. Amikor erről mesél a társának, az érti őt.

A bácsitól pedig vettek egy koszorút, amit a bejárati ajtóra helyeztek este, amikor hazaértek.