Amit megfőztünk...

Több mint két hete már, hogy európai polgár vagyok, és még mindig nem kérdezett meg engem senki ember fia, miként ünnepeltem az EU-csatlakozást, ezért aztán elmondom, hátha van még hírértéke.

Mint sokan mások, én is bespájzoltam, nagybevásárlással kezdtem április 30-át: vettem két kiló húsz deka marhalábszárat, mert úgy döntöttem, hogy az lesz részemről az igazi bizonyítéka az európaiságomnak, ha főzök a családnak meg Európának egy tisztességes Ungarische Gulasch Suppét – bográcsban. Már csak azért is, hogy ne lépjünk be korgó gyomorral oda, ahol még fog eleget korogni a gyomrunk, de ne legyünk előre pesszimisták, most EU-fória van, tehát evezzünk vissza a bográcsgulyás levére, mert azt legalább tudjuk, hogy ehető. Kipróbáltuk. Meg tudjuk, hogyan kell csinálni, nagyapánk, apánk megtanított minket arra, hogy mi kell hozzá: jó hazai hagyma, pirospaprika, krumpli meg zsír, becsületesen sok zsír – ott egye a fene az EU-komfortos koleszterinszintet.

Amíg rotyogott a gulyás, felszereltem két darab – szilveszterről saját hibáján kívül megmaradt – petárdát a kerítésünk oszlopaira: ne csak együnk, hanem hangoskodjunk is éjfélkor, ahogy illik. Legfeljebb a szomszéd holnap nem köszön.

No de hát mit nekem a szomszéd, ha én már családtagja vagyok a hollandnak, németnek, franciának, írnek... ĺrnak igaz az újságok olyanokat most már, hogy nem biztos, hogy kolbászból lesz mindjárt a kerítés, sőt azt sem lehet tudni, hogy a mindjárt az hány év... Na és? Én nyugodt vagyok. A tízliternyi gulyásból maradt annyi, hogy egy pár napig ne kelljen ennivalót vásárolnom. A családom most már ugyan morog az egyoldalú táplálkozás miatt, de az meg nem tesz neki jót. A szomszéd is köszön, mert nem robbantak fel éjfélkor a lejárt szavatosságú vacak petárdák. Akkor meg mi bajom lehet nekem az EU-ban...?