Amikor nő nőnek farkasa!

Mi ezzel a véleménnyel a gondom? Hiszen tényközlés, meg hát a szólasszabadság világát is éljük. Mert ebben a mondatban benne van mindaz, amit előítéletnek nevezünk. Először is: általános igazságokat megfogalmazni, hogy ilyen a világ, sem lenne helytálló. Van szülő – általában az elsődleges gondozó ugye az anya –, aki nem adja bölcsibe a gyereket, és van, hogy otthon ápolják – általában ezt is a nők vállalják – a beteg szülőt.

Van, aki azért adja bölcsibe a gyerekét, hogy a beteg szülőnek segítsen, és van, aki azért nem ápolja a beteg szülőt, mert a gyereket nem akarja intézménybe helyezni. Olyan is van, aki naponta háromszor viszi le a kutyát sétáltatni, aztán rohan a beteg szülőjéhez az otthonba, mert attól, hogy huszonnégy órában nem tudja ellátni, még igenis törődik vele. Bizony olyan is van, aki a kutyasétáltatáskor sírja ki magát, mert otthon várja a kisgyereke és a beteg szülője. Csak mellékesen megjegyzem: a kutya sétáltatása is felelősség.

S akkor most kitérek a felelősség kérdésére. Mielőtt valaki megfogalmaz egy ilyen általános kritikát, ami persze a nőket érinti, belegondol-e abba, miként lehetne együttérzőbben nézni a másik emberre, aki valószínűleg nagyon is gondoskodó, érző lény? Akinek fáj egy ilyen döntés meghozatala, mert szeretne jelen lenni a kisgyermeke életében, a saját szüleinek jó gyermeke akar lenni, de nem megy. Nem mehet. Mert ez túl sok. Mellékesen csak hozzátenném: a szar anyaság nem ott kezdődik, hogy megfelelő helyen, megfelelő ellátásba helyezem a gyermekem vagy a szülőm. Azt hiszem, hogy senki sem buliból dönt ezek mellett, hanem az anyagi kényszer vagy a mentális túlterheltség hatására. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy ezt egy személyre rávarrni, kritikával illetve valakit, mert a szendvicsgeneráció tagjaként nem tud, bír, szeretne folyamatosan nyomás alatt teljesíteni, teljesen inkorrekt.

Minden ember élete, családi szálai, köteléke, felelőssége különböző. A megmondóemberekkel épp az a gond: górcső alá veszi azokat, akik jelenleg a legkiszolgáltatottabbak.

Negyvenéves vagyok, három gyerek anyja. Férjezett. Hogy el tudjuk tartani a családunkat és a szerény otthonunkat, a páromnak két munkahelye van, és én az anyasági támogatás mellett heti háromszor dolgozom. Súlyos beteg édesanyám teljesen lefoglalja a tágabb család megmaradó energiáját, ennek hála segítségünk a gyerekek ellátásában alig van. Férjem anyukája két helyen dolgozik.

A lányom nagyon szeretne kutyát, de tudom, pár hónap múlva nekem kellene sétára vinnem – napi háromszor, míg a beteg anyukám valószínűleg már otthonban lesz. A felelősségem önmagamért azt követeli: ahelyett, hogy még egy terhet vállalok, odafigyelek magamra is, és észreveszem a határaimat. Akkor is, ha ilyen világot élünk...