Amikor egy kabát többet mond a házasságról

Hisz abban, hogy a nagy multiktól sokkal jobb, ha hazai vállalkozót támogat. Miért is adná olyannak a pénzt, akihez soha még szólni sem tudna? Itt viszont, a ruhabolt tulaja szolgálja ki, csupa mosoly az arca, kedvesen üdvözli. Látja, a mostani kollekcióból mi állna a legcsinosabban neki. A kabátot először alapból elutasította: minek neki ilyen szép kabát? A férje kéri, lepje meg magát valami csinos cuccal, a bankkártyájára küld egy összeget. A saját keresetéből ő ennyit nem költene, de mindig hálás a férjének, hogy támogatja őt. A barátnői bezzeg nem kapnak semmit, karácsonyra esetleg, akkor is csak úgy, ha ők kérik, mert a párjaiknak eszébe sem jut, hogy nekik is járna. Bármi. Mindig minden természetesen elvárható tőlük, gyakran mondják is: nincs a nőnek becsülete odahaza. A férje ebben más. Látja, ha fáradt, kéri, üljön le mellé, olyankor átkarolja, és azt mondja: engedje el, majd megoldódik.

Felpróbálja a kabátot, látja, milyen pici lett a teste, az évek leszívták azt a pár kilót, amit a gyerekek után magára szedett. Akkor annyira zavarta, hogy a fiatal teste már nem ugyanolyan, hogy szűk a legkisebb női méret rá, másrészt nem bírt okosan táplálkozni, mert ezerfelé szakadt azokban az években. Ma már a harminchatos is nagy, a férje néha zsörtölődik vele, hogy már nincs is mit megszorítson rajta, lassan összetöri őt az ölelése is. A boltos hölgy is megjegyzi: fel kellene szednie pár kilót, mert lassan gyerekruhák kellenek majd rá. Nevetnek, hogy talán odáig nem fajulnak el a dolgok – hogy is mutatna egy hatvanas nő a mai divatban?

De a kabát erős megjelenést ad, elegáns, őt is kivételessé teszi, látszik rajta a minőség. Kicsit nagy, valóban, de nem baj, majd biztos felszed pár kilót az ünnepek alatt.

„Megveszem” – mondja, és már nem is veti le, csak átsétál a másik kedvenc helyére, kávéra. Az is családi vállalkozás, ismerik őt, mosollyal fogadják. Micsoda kabát, jegyzik meg, ő pedig büszkén mondja: a férje ajándéka. Jó ízlése van a párjának, hangoztatják a kávézóban. „Az, az” – hagyja jóvá.

A székre fekteti a kabátot, és arra gondol: vajon ha a férje választotta volna, biztos ezt vette-e volna meg neki? Ez vajon az ő, vagy a férje kabátja, kinek vette? Egyértelműen a férjének, ő szereti a nőies darabokat. A feltűnő színek, anyagok nem az ő világa. Ő egy kis feketét venne, se szőrme, se öv.

A kávézó hangos, jönnek a dolgozó, rohanó nők és férfiak, csupa élet a hely. Kacagástól hangos, mély beszélgetések nehezítik a levegőt. Valaki arról beszél, hogy csirkemell lesz az ebéd, más pedig, hogy nem tudja, szakítson-e a csajával.

Belekortyol a kávéba. Nézi a mélyvörös kabátot, és nem érti, mikor lett ő ez a nő, aki a férje pénzén, a férje ízlését kielégítve vesz egy kabátot, ami nem is illik hozzá. Ahhoz, aki ő, ott legbelül.

Visszamegy a boltba, és hazaviszi az egyszerű feketét. A férje megdicséri, tetszik neki az egyszerűsége. Hozzábújik, és nagyot sóhajt. Hát, ilyen egyszerű ez!