Ami összeköt: így találunk vissza az ünnephez

Na jó, legyek őszinte, ez leginkább a nőket terheli. Ugyanis a legtöbb családban a nő oldja a karácsonyi ajándékokat, azok logisztikáját, a kitől-mit-mennyiért kérdéskörben keresi a választ a vajon mikorra is. Ezenkívül a nőket terheli a háztartás megfelelő előkészítése is. Díszeket elő, ablak viszont piszkos, meg kellene mosni, nincs mentség, még az őszi pókháló is ott lityeg! De ha már ablak, akkor függöny is, meg hova rejtsem a megvásárolt ajándékot, nincs hely a szekrényben, akkor azt is rendezni kellene. Kidobni a kinőtt ruhákat viszont nem környezettudatos, ám ünnepek előtt melyik barát nyakába akasztunk egy rakat holmit? Akkor az a pincébe le, onnan fel, majd ünnepek után. Fő a látszat.

„Mikor sütünk mézeskalácsot?” – kérdezi tőlem a kisfiam, aki imádja azokat, így minden évben nem az ünnepre sütünk, hanem neki nasinak. Nálunk így nem igaz az az állítás, hogy nem neked sütöttem, hanem a vendégeknek, karácsonyig hozzá se nyúlj, ünnepek után meg halomban áll a kimaradt süti. Én, ha sütök, márpedig sütök, igyekszem velük és nekik.

Idén karácsonykor már próbálom a szeretet jegyében az örömöt megélni, elfüggetleníteni magam a sokévnyi hagyományos elvárásoktól, nem lesz bejgli, sem csillógó lámpabúra. „Lesz, ami lesz, éhen nem halunk” – mondogatom, de a majonézesből idén sem engedek.

Az előadásra készülök, így felteszem a kérdést: a szeretet ünnepe mitől válik azzá, ha önmagamat belehajszolom irreális elvárásokba? Ha belepusztulok az újabb ajándékok anyagi keretének hajszolásába, ha csomagolok, de már magam sem lelkesedek, ahogy a gyerekek a bontogatásnál sem? Mert ugye azt fel sem fogják, hogy kitől mit kaptak, csak napokkal később esik le nekik, még mi minden áll a fa alatt.

Mégis, nagyon vágyom az ünnepekre. Miért? Mindhiába a terhelés nyomása vagy a nagyobb anyagi teher, mégis, az otthon mézeskalácsos illata, a közös, nagycsaládos események, ebédek és vacsorák, a már-már unalomig ismételt életigazságok, mégis, a lelassult idő, közösen, az maga az én ünnepem.

Ahogy múlik felettem az élet, de még kijár a terhek sűrűjéből, azt veszem észre, kivételesen nagy örömömet lelem a különbözőségeinkben, a színes személyiségeink forgatagában. Egyszerű ez: már nem az számít, ami elválaszt, hanem, ami összeköt.