Alternatívák világbékétlenségre

Donald Trump szeretne diktátor lenni. Érdekes gondolat, de az akarat szabadsága mindenkinek megadatik: ha valaki tolvaj akar lenni, azzá válhat, csak épp vállalni kell érte a felelősséget. Ez utóbbival van a legtöbb baja a politikusoknak, az önjelölt vezetőknek, országoknak. A felelősség nehéz teher, de ez adja meg a karakter valódi értékét.

Az USA–Grönland-mizéria olyan szépen a felszínre hozta Trump kicsinyességének és gyermekded lelkületének azon vonásait, amelyek talán a legirritálóbbá teszik a karaktert. Az óvodás dac, mert a kis Trump nem kapta meg a Nobel-békecsörgőt, abban kulminálódott, hogy akkor elveszi más szabadságát és önrendelkezését. Bár mellékszál, de a magyar külügy szervilizmusa még ebben is ragyogót alkotott, amikor „Petiminiszter” nem EU-ügynek, hanem NATO-ügynek próbálta átmázolni a történetet. Hát igen, van, ami nem változik.

Az USA 47. elnökének kül- és belpolitikai érzéke egy húskonzervé felé konvergál leginkább. A tájékozatlan hobbinacionalisták egyik régi hibája, hogy csak a saját univerzumukat látják, holott az csak

részhalmaza a nagy egésznek. Ezért bármit is tesznek, folyamatos konfliktusba kerülnek környezetükkel, amit természetesen „nem értenek”. Trump esetében viszont megalapozott a gyanú, hogy az elnök valóban nem érti, hogy azokkal a lépésekkel, amelyeket tesz, valójában jövőbeni potenciális konfliktusok egész sorának ágyaz meg, és a golfklub módra megszervezett Béketanács számára gyárt tennivalót. Már ha egyáltalán komolyan gondolja a békét – Trump megnyilvánulása a kérdésben – „már nem érzem kötelességemnek, hogy pusztán a békére gondoljak” – előrevetíti, hogy úgy általálban nem érzi sem az erőt, sem az ezzel járó felelősséget. Ahogy azt sem látja, hogy Kína és Oroszország ezek után szinte felhatalmazva érzi majd magát arra, hogy azt az országot és úgy támadja meg, rohanja le, vagy fenyegesse, amelyik épp megtetszik neki.

A bátrak hona ötven évig hordta a világ rend-őrének egyenruháját, és mindenkit kioktathatott demokráciából. Abban a pillanatban viszont, amikor a világ első számú katonai hatalmának a vezetője eldobja a jog és igazság jelképeit, és lealacsonyodik arra a szintre, ami ellen a NATO létrejött, és ami ellen elnökök sora küzdött – még ha tudjuk, hogy ez azért sokkal árnyaltabb is volt –, abba az irányba löki országok sorát, hogy azok újraértékeljék helyzetüket. Ebben a formában valóban kevés értelme van a NATO-nak, különösen ha a legerősebb „partner” a többi tagot próbálja csicskáztatni. A boldog békeévek így véget is értek, és itt az ideje egy európai NATO megszületésének.