Álhírek és hazugságok

A média átalakulása a második évezred elején már előrevetítette, hogy a professzionális újságírás felhígulása az információátadás deformációját okozhatja.

A web kettőnek is nevezett technikai forradalom – aminek jellemzője, hogy az internet tartalmi oldalát már nem professzionális szerkesztők uralják, hanem maga az olvasó is tartalom-előállítóvá válik – kezdeti korszaka ugyan kitermelte a szakírók új generációját, viszont a közösségimédia-felületek tulajdonosai hamar a haszon igáslovává tették felületeiket, mára teljesen háttérbe tolva azok eredeti célkitűzéseit.

A haszonhoz persze nézettség és olvasottság kell, ehhez pedig végtelen mennyiségben újratermelődő olyan tartalom, ami leköti és interakcióra kényszeríti a fogyasztókat. Ez a tartaloméhség gerjesztette ördögi kör spirálszerűen szorította ki az újgenerációs médiamunkásokat a közösségimédia-terekből, és a teret a tucattartalom-előállítóknak adta át. Bloggerek egész generációja szívódott fel, és adta át fokozatosan a dinamikusan bővülő teret a mind bagatellebb, értelmetlenebb, valóságshow-szintű tartalmat gyártó influenszereknek, míg a valós értéket előállító tartalomgyártók listája igencsak beszűkült.

Nem is kellett sokat várni arra, hogy a politika is felfedezze a változó trendekben rejlő lehetőséget, talán ez is hozzájárult a nemzetközi populista politika térhódításához. A fősodrú média fattyúhajtásaként így nyertek teret az influenszerré váló populista politikusok. A legtöbbjük már korábban is harcban állt a hagyományos médiával. Kommunikációjuk fokozatosan vált hangosabbá, erőszakosabbá, trendkövető módon a szélsőséges érzelmekre építve tartanak fent fanatizált, szinte szektás buzgalommal munkálkodó követőtáborokat. Ez azért is könnyű számukra, mert a volt keleti blokk társadalmaiban máig él az alárendelődésre való hajlam.

Így kanyarodunk be a közbeszédet eluraló állapotok egyre sötétebb sikátorába, ahol hazugság, karaktergyilkosság útján verbális pengerántók követendő trendként aláznak, gyaláznak és politikai opponenseket démonizálnak. Az ilyen kommunikációs eszközök mindig is jelen voltak a politikai életben, viszont a történelemben még soha nem terjedtek ilyen gyorsan az információk. A társadalom részben tudatalatti, részben tudatos szellemi fellazítása így soha nem látott minőségben nyújt táptalajt az álhíreknek. Ez különösen aggasztó akkor, ha az információkat a magukat vezetőnek kikiáltó „politikai vállalkozók” ferdítik önös céljaik érdekében saját pillanatnyi igényeiket szem előtt tartva, jellemzően nem törődve azzal, hogy az erőszakgomb ki-be kapcsolgatására a társadalom nem pillanatok alatt ad reakciót, és a negatív trendek mindig mélyebben vernek gyökeret. Ha pedig az erőszak testet ölt, mindig jön a szokásos értetlenség, terelés és mutogatás valakire, akit épp ki lehet kiáltani ellenségnek.