Afgán csodavárás

Amilyen mély a szakadék az iraki háború megítélésében, olyan nagy az összhang a vasárnapi afganisztáni elnökválasztást illetően: Párizs, Berlin, Washington és még Moszkva is csodáról, történelmi mérföldkőről, a demokratikus államhatalom felé tett bátor lépésről beszél. Közben persze mindegyik a saját érdekeinek megfelelő szempontokat igyekszik kidomborítani. S bár az eredményre, a visszaélések gyanúja miatti független vizsgálatra még vagy három hetet várni kell, Schröder kancellár máris a közös favoritot, Hamid Karzait kiáltotta ki győztesnek, mondván, biztos abban, hogy második fordulóra nem lesz szükség. Az első amerikai exit-poll szerint Karzai 43 százalékkal előzte meg az utána következő Kanunit, ami abban az országban, ahol a törzsi hovatartozás a legfontosabb, nagyon gyanús. Karzai elnök tényleges befolyása Kabulon kívülre nemigen terjed ki, a tartományokban az egymással rivalizáló, jelentős milíciákat fenntartó haduraké a döntő szó. Vagyis: nincs nagyobb hatalma, mintha Kabul polgármestere lenne. Jó lenne tudni, hol készült az exit-poll.

Afganisztánban a stabilitás minimumának megteremtése és folyamatban lévő kiterjesztése mégis közös érdek. Moszkvának a határok biztonsága miatt. Párizsnak és Berlinnek azért, mert itt NATO-akcióról van szó, a Nyugat kétszázmillió dollárt ölt a választások megrendezésébe, s a 20 ezres amerikai kontingens után Németország állomásoztatja ott a legtöbb katonát, kétezer főt. Bush pedig a saját politikáját látja igazolva Afganisztánban, ami Irak esetében nem mondható el. Ebből a szempontból egyébként Bush vasárnap duplán ünnepelhetett, hiszen Ausztráliában elképesztően könnyen győzött egyik hűséges szövetségese, John Howard kormányfő pártja, ami azért meglepetés, mert az iraki szerepvállalás miatt eddig Howardot is agyonbírálták odahaza.

Afganisztán minden gyanú és az óriási gondok ellenére mégis hatalmas siker. Már önmagában az, hogy a tálib fenyegetőzések ellenére sokan elmentek szavazni – és hogy egyáltalán szavazhattak. Ez igazolja: az al-Kaidát tényleg kiverték Afganisztánból, ami akkor is fontos, ha tudjuk, fő erői valószínűleg Irakba települtek át. A csoda emlegetése sem akkora túlzás, hiszen ha nem is történt még meg, de elkezdődött. Ahhoz, hogy folytatódjon, két alapvető dologra van szükség. A jó két éve megajánlott 5,1 milliárd dolláros nemzetközi segélynek legalább a tízszeresére, különben a nyomor megöli a csodát. A stabilitás, a minimális biztonságérzet megteremtésében pedig a nemzetiségek, nemzetségek, törzsek közötti háttéralkuknak még fontosabb szerepük van, mint a nemzetközi haderő jelenlétének. Ebből a szempontból biztató jel: a második legnagyobb nemzetiség képviselője, a tadzsik Junisz Kanuni azt mondta, a független vizsgálat után hajlandó lesz tiszteletben tartani a választási eredményeket. A pastu Karzai egyik alelnökjelöltje is tadzsik, a bin Ladenék által meggyilkolt legendás főparancsnok, Ahmed Sah Maszud egyik fia. Meg kell várni, mit szól ehhez a szintén legendás északi tábornok, az üzbég Rasid Dosztum, a harmadik legnagyobb népcsoport vezére. (Ők hárman maradtak versenyben, miután a 18-ból 15 jelölt csalásokra hivatkozva visszalépett.) A külső tényezők közül pedig a legfontosabb: Irakkal ellentétben az afgánok többsége nem akarja kiutálni az országból az amerikaiakat. Washingtonon múlik, hogy ez ne változzon.