A szponzor önzetlensége

Az újságok takaros táblázatokban adták hírül, melyik párt kasszájába melyik vállalat mennyit utalt át. A vállalattulajdonosok – természetesen – azonmód leteszik a nagyesküt, hogy a támogatás teljesen önzetlenül, minden hátsó szándék nélkül történt. És hasonlóképpen a pártelnökök is erős késztetést éreznek annak kinyilvánítására, hogy a szponzori pénzeket anélkül söpörték be, hogy gondoltak volna rá: a jótékonykodó kapitalista egyszer azért majd benyújtja a számlát.

Néhány hete történt, hogy valaki nyilvánosságra hozta a szponzorok és szponzoráltak első listáját, majd számszerűsítve néhány napja azt is megszellőztették, milyen összefüggés van a pártos jótékonykodás és – némileg leegyszerűsítve – a közbeszerzési erkölcs között.

Annak alapján, ahogy a kényes ügyben a pártok illetékesei nyilatkoztak, azt kellene gondolnunk, hogy akik nálunk megengedhetik maguknak a politikai pártok támogatását, azok a politikai jótékonykodást egytől egyig nemes ideológiai, vagy még jobb esetben emberbaráti megfontolásból gyakorolják. Figyelemre méltó az a gondolatfüzér, ahogy a legjelentősebb pártok illetékesei cáfolják, miszerint szponzorálásért ellenszolgáltatást várnának el: Ellenzékben vagyunk, mi senkit se tudunk állami megrendeléshez juttatni – mondja az egyik. A koalíciós ANO szóvivője arra hivatkozott, hogy Pavol Rusko elnök különösen ügyel arra, hogy semmiféle kapcsolat ne alakuljon ki a párt szponzoraival. Tudjuk, az ANO szőröstül-bőröstül az övé... Olyan nyilatkozó is volt, aki egyszerűen képtelenségnek tartotta, hogy összefüggés lehet a pártjótékonykodás és az állami megrendelések között.

Mintha a politikai elit nem tartaná túlságosan nagyra a plebsz ítélőképességét...

A jelenségek megbocsájthatatlan leegyszerűsítése lenne, ha kapásból az „ahány szponzor, annyi megvesztegetésre kész magánvállalkozó” szemléletből indulnánk ki. A számadatok azonban számos esetben önmagukért beszélnek. A sajtóban közzétett táblázat egyik oldalán ott virít a támogatás összege, szomszédságában pedig az állami megrendelés pénzben kifejezett értéke.

A szponzorálással kapcsolatos véleménynyilvánítással azonos időben zajlott egy másik vita is: több mint kétszeresére, 60-ról 140 koronára növekedjék-e az a pénz, amelyet az általános választásokat követően a 3 százaléknál jobb eredményt elérő pártok minden szavazat után az állami költségvetésből kapnak. Akinek nagyon rossz véleménye van a pártok erkölcséről, ezt mondja: gyalázat. A jóhiszeműek így reagálnak: az intézkedés a politikai erkölcs javítását szolgálhatja, mert a pártoknak nem kell majd szponzorok után koslatni. Ne legyünk mindenáron borúlátóak, bízzunk abban, hogy a jóhiszeműeknek van igaza. De azért nem árt éberen figyelni a fejleményeket. Az a teljesen indokolatlan nagyvonalúság, ami a pártokat a legutóbbi választási kampányok során a költekezésben jellemezte, arra enged következtetni, hogy a szavazatonkénti fejpénz növelésével nem lehet őket rávenni takarékoskodásra. Az embernek néha az a benyomása, hogy egyes politikai erők legszívesebben különbejáratú bankóprést igényelnének.