A szomszéd kertje, ha zöld, ha nem

A Jugoszlávia felbomlását követő háború nyomai itt-ott már feledésbe merültek, máshol pedig még mindig pontosan láthatók a kontúrok.

Magyarország a fél Balkánnal szomszédos, multilaterális téren mégsem kezdeményező. A horvátországi olajcég, az INA bevásárlása és az energiaszektorban való gazdasági mozgások mellett a diplomáciai jelenlét még mindig erősíthető. Eközben más államok kemény versenytempót diktálnak, több szálon fut a cselekmény.

A horvát–lengyel és román szándékok mentén lőtt ki a Három Tenger Kezdeményezés. Azóta jelentősen kibővült a tagsága, a V4-ek is csatlakoztak. A cél az Adriai-, Fekete- és Balti-tenger közötti közép-európai földrajzi terület – egykori nevén Intermarium – összekötése: energiahálózatok, autópálya, vasút és minden más lehetséges területen. A pénzt részben uniós, részben nemzeti forrásokból oldhatják meg az országok; viszont összehangoltan léphetnének a határokon átnyúló infrastruktúra projektekben.

A Berlini Folyamat a balkáni bővítésről szól, vagyis arról, hogy az EU vajon mikor lesz képes újra friss tagot a soraiba fogadni. Jelenleg azonban nem a bővítési biztos irodája az igazán elfoglalt, épp ellenkezőleg, a „szűkítési”, vagyis a brexitért felelős bizottsági főtárgyaló, Michel Barnier szerepel a hírekben. 

Néhány éve pár tagállam összefogott, hogy a Balkánnal fenntartsák a kormányközi kapcsolatokat, magas szinten is legyen az uniós csatlakozás előkészítéséhez szükséges párbeszéd. Csakhogy tavaly nyáron kerek perec kimondatott: egyelőre nincs bővítés. Ez nem segítette a helyi lelkesedés fenntartását, amely egyes országokban már így is nehezen ösztönözhető a kínai és az orosz befolyás miatt.

De az euroatlanti tábor is elkönyvelhetett győzelmeket. Albánia és Montenegró NATO-tag lett, sőt, még a macedón–görög névvita is elsimult, komoly amerikai közreműködéssel. Így most már Észak-Macedónia a gyors NATO-csatlakozás felé tart. Igazából két nagy problémás gócpont maradt, amely megoldásra vár: egyrészt a szerb–koszovói viszony, másrészt Bosznia-Hercegovina politikai stabilitása.

Bár nem a Berlini Folyamat részeként, de a balkáni stabilitás érdekében tartottak a múlt hónapban Németországban nemzetközi találkozót Macron és Merkel kezdeményezésére, az EU külügyi főképviselőjével, Mogherinivel együtt, amelyre a Balkán politikai vezetőit várták. Ekkor is felszínre került a bosnyák, illetve szerb–koszovói feszültség. Igazából egyiknél sem látszik áttörés. Tavaly augusztusban még egy területcsere elvi lehetősége is felmerült rövid időre Pristina és Belgrád között, ám az ősz végére már ismét kiásták a csatabárdot, gyarapodik a koszovói rendőri erő, százszázalékos vámot vetettek ki a szerb árukra, Belgrád pedig ennek visszavonásáig még tárgyalni sem hajlandó. Elmérgesedett a viszony, és mindkét oldalon találni ismét olyan politikust, aki erre építi társadalmi bázisát.

Bosznia-Hercegovina szerb része pedig lelkesen lázad, belülről feszegeti a daytoni intézményrendszer maradékait, Banja Luka vezetői még Belgrádnál is oroszbarátabbak. Uniós támogatás, pénz, befektetők nem nagyon vannak kilátásban. Az etnikai összetétel lassan, de biztosan átalakul, és a bosnyákok lesznek többségben, és a helyzet pattanásig feszülhet.

Magyarország és Szlovákia keleti szomszédságában már zajlik egy háború 2014 óta. Nem sokat tettünk – vagy tehettünk? – érte annak idején, hogy elkerüljük a vérontást. A Balkánon sincs kőbe vésve, hogy nem lesz még egyszer konfliktus. Az pedig az egész közép-európai régióra nézve elborzasztó lenne, ha immár két háború közé kerülnénk. Jó lenne, ha a keleti, déli és a globális nyitások helyett még alaposabban tudnánk a környékünkre koncentrálni.