A populizmus káprázata

Az Egyesült Államok elnöke nem csupán formailag tér el elődeitől, kormányzásának stílusa, döntéseinek következetlensége és kommunikációjának káosza alapjaiban rengette meg a világpolitikai egyensúlyt. Az elrendelt vámok, amelyeket az „America First” szlogen mögé bújtatott, elindítottak egy globális kereskedelmi konfliktust, amelynek végső vesztesei nemcsak a külföldi gyártók, hanem az amerikai farmerek, kisvállalkozók és fogyasztók is lettek. A közgazdasági realitások helyett a politikai színpadon egy olyan szereplő lépett előtérbe, aki a komplex kérdéseket egyszerű, gyakran indulati válaszokkal próbálja meg kezelni.

Trump döntéseiben ritkán van nyoma átgondolt stratégiának vagy szakmai konzultációnak. A külpolitika sokszor egy-egy éjszakai Twitter-bejegyzésen múlik, a belpolitikai reformtörekvések pedig inkább tűnnek személyes sérelmek motiválta gesztusoknak, semmint a közjó érdekében végrehajtott átalakításoknak. A nagyszabású infrastrukturális beruházásokból csak ígéretek maradtak, a mexikói határfalból pedig néhány költséges és alig funkcionáló szakasz.

Mindezek mögött kirajzolódik egy olyan politikai karakter, akinek vezetési stílusát inkább jellemzi a narcisztikus önimádat, mint az államférfiúi bölcsesség. Trump környezetében szinte állandósult a belső felfordulás: sorra távoztak miniszterei, tanácsadói és kabinetfőnökei, miközben népszerűségi mutatói a történelmi mélypontokat súrolják. A 2020-as választási vereségét követő hónapok – különösen a Capitolium ostroma – pedig világossá tették, hogy a populizmus nem pusztán retorikai veszély, hanem valós, demokratikus intézményeket fenyegető erő.

A „Trump mint pápa” kép így nemcsak groteszk irónia, hanem figyelmeztető jelkép is. Egy olyan kor jelzése, ahol a politikai felelősség helyét az önhittség, a szakmaiságét a szenzációéhség, a közösségi párbeszédét pedig a megosztottság vette át. Így a demokrácia, ha nem vigyázunk, könnyen üres díszletté válhat, egy látványos, de üres színházi kellékké, amit bárki magára ölthet, ha elég hangosan kiabál, és ügyes ebben a groteszk szerepjátékban.

Tehát a valódi kérdés már nem az, hogy Trump milyen ember vagy vezető – ezt a történelem lassan eldönti –, hanem az, hogy mi mint társadalmak és választóközösségek meddig viseljük el, hogy a felelősségteljes kormányzást a populizmus hangos, de üres díszletei váltsák fel.