A politikai cinizmus stratégiája

A közélettel, belpolitikával foglalkozva az ember a  hagyományos „mindenki is korrupt” körmondatokat azért próbálja kerülni, mert technikailag nem minden politikus korrupt, és léteznek egyének, akik komolyan veszik képviselői munkájukat. De minél idősebb az ember, minél több időt tölt el az ország belügyeivel, annál inkább érzi a naivitást saját magában. Szlovákia valóban egy következmények nélküli diszfunkcionális állam. Kevés kivétellel – mit ad Isten, illetve hogy, hogy nem – a korrupciós botrányok és kormányon belüli „hangos esetek” szinte mindig a Smer vezetése alatt történnek. Sőt gyakorlatilag a szlovák politika legújabb kori történelmét a húsz éve a kormányzásba folyamatosan visszatérő Smer és az ellene való küzdelem határozta meg.

A párt negyedik rodeója viszont a politikai cinizmus talán eddig nem tapasztalt szintjeit súrolja. A felezőhöz érő ciklust jelen pillanatban vagy féltucat botrány koronázza, kezdve Martina Šimkovičová (anti)kulturális csapongásától Andrej Danko teljesen inkompetens és röhejes kommunikációján át Pavol Gašpar tragikomikus hazugság-ámokfutásáig, és mindezt épp most készül megkoronázni Samuel Migaľ beruházásokért, regionális fejlesztésért és informatizációért felelős miniszter (szép hosszú, de szemmel láthatóan csak kirakatposzt), akihez – nagyon úgy fest – hamarosan Szlovákia legnagyobb, 150 milliós korrupciós botránya köthető.

Feltenném a költői kérdést: úgy általában mi jár a választópolgárok fejében, amikor a Smerre vagy a Hlasra teszik le voksukat? De ahogy az országot sújtó apátia már engem is kezd utolérni, kezdem igazán megérteni a nagy átlaggondolkodás módját, ahogy a nagy tömegek a biztonságot keresik, és egyre kevesebb opciót vesznek figyelembe.

A szocializmus időszakában berögzült reflexek tovább élnek, sőt ezt a nihilt sikerült továbbadni a következő generációnak is. Az Európa keleti felében tapasztalható populista politika pedig vígan megél ebből. A választásokat megelőző kampányokat nem is kell szofisztikáltan hangolni. A hosszan tartó apátia viszont – jelenleg egyre több jel utal erre – kellő erejű lökéssel legyőzhető. Magyar Péter Magyarországon egyelőre ügyesen kimozogta magát, és felépített egy komoly követőtábort az ez idáig passzív szavazókból. Nem kizárt, hogy a progresszívek is képesek lehetnek egy hasonló mozgósításra. De mi kell ahhoz, hogy a választók tömegei a tartós változást válasszák, és ne szavazzák vissza a régi garnitúrákat újra és újra?

Talán pont ez Robert Fico „titka”. Rájött, hogy teljesen mindegy, mennyi botrány tombol, ha a képviselők megfelelő számát képes biztosítani, képes kormányozni, és a  választói apátiára játszva képes visszamászni újra és újra az elnöki székbe.